Jelenidő

Csörgess meg! - Az egri társulat a Vidéki Színházak Országos Találkozóján

2010-05-12T10:48:00.006+02:00

Telefonos szitkomok sorozata az egri Gárdonyi Géza Színház Csörgess meg! című előadása. Hétköznapi sztorikban ismerünk magunkra és egymásra: szereplők telefonálnak liftben, kórházi váróteremben, lakógyűlésen és pizzériában, néha maguknak, máskor másoknak szerezve kellemetlen pillanatokat. Telefonál a kislány és telefonál az idős néni, a hajléktalan is, a junkie meg már maga sem tudja megkülönböztetni a telefonbeszélgetést a valóditól. Megjelennek az érettségizett sms-nyelvészek, a mobilról irányítható cybervilágban otthonosan mozgó szereplők és azok, akik ebből semmit nem értenek, mégis szükségük van a telefonjukra. A Máté Gábor által rendezett, de a társulat által közösen írt és összejátszott egyveleg darabkáinak közös nevezője az, hogy végül mindig minden jóra fordul.

A sokszínű színészi játékra hihetetlenül jó lehetőségeket kínáló darabot nem véletlenül imádja a közönség: görbe tükör ez, tűéles pontossággal ábrázolt karakterek tömkelegét mutatja kissé eltúlzott szituációkban.

Der Himmel Über Berlin

2010-05-09T22:13:00.006+02:00

Kíváncsi voltam, mennyire lesz majd lassú, túlérzékeny és naiv tíz év távlatából a Berlin fölött az ég, ami 20 évesen, lelkes filmszakosként az egyik fő-fő-fő kedvencem volt. Most harmadszor láttam azóta, és még mindig nem veszítette el a szívemben kivívott pozícióját. (Annak ellenére, hogy valóban lassú, túlérzékeny és naiv tíz év távlatából;).)

Van benne ugyanis egy jó adag önirónia és rengeteg élni, boldogulni akarás. Ez az, ami tetszik. Munkanélküli angyalok noteszbe gyűjtik a szép pillanatokat a Földön. Én a múltkor az uszodában azt gondoltam: "milyen kellemesen hűsíti a testemet a víz!" - ilyesmiket. Hogy lássuk, milyen sok boldog pillanatunk van akkor is, ha nincs munkánk, vagy ha nem éljük át a beteljesült szerelem csodáját; ha mondjuk nem öltene testet az angyal, hanem véget érne a film annál az emlékezetes résznél, ahol Solveig Dommartin félálomban megérzi a láthatatlan, kívánt lény jelenlétét és azt suttogja: "Azt akarom, hogy itt maradj velem."

Minden rózsaszínű mondatért kárpótlás a Peter Falk-poén (a Columbot alakító színész saját magát játssza, amint Berlinben összeakad volt kollégáival - az angyalokkal), Apollainaire Búcsú című gyönyörű versének ismerős sorai a könyvtári gondolatok között és Peter Handke az egész filmet végigkísérő szép szövege (Mikor a gyermek gyermek volt...). Szeretem még a szerelem színes felvillanásait a fekete-fehérben. És azért ne feledkezzünk meg a Bruno Ganz és Otto Sander alakította bánatos képű angyalok 80-as évekbeli sármjáról sem, amiért pedig igazán odavagyok;).

Wim Wenders tehát elnyűhetetlen. Én viszont öregszem és egyre kiállhatatlanabb leszek: ezúttal meglepődtem azon, hogy a film vége hepiend: meg se halt senki. (Arra emlékeztem, hogy az amerikai feldolgozás - Meg Ryan és Nicolas Cage főszereplésével - drámával ér vétet.)

Piac

2010-05-08T23:06:00.005+02:00

Végre újra piac, napsütéssel, virágszínekkel és friss eperillattal a levegőben. Tudom már, mi hiányzik, amióta elköltöztem Zuglóból!

A sorban egy háziasszonynak a spárga ízét magyarázom, aztán beavatom a zöldség tisztításának rejtelmeibe (bármilyen vicces is, ő kért tanácsot tőlem); visszamosolygok a hamisan szólítgató kofákra, meg a pasira, aki előreenged az epresnél, megnézem, mit árul a mézes bácsi (friss erdei mézet), köszönök a bűvésznek, aki a hatalmas pult mögül nap mint nap gyümölcszsonglőrködéssel varázsolja el a középkorú nőket, aztán kifelé teli kezekkel, nevetve végighallgatom a munkást, aki az út másik oldaláról nekem kiabál: "Hej, de szép, szép, szép hagymaszárak! Jó zsíroskenyeret kell enni este hozzá!"

Jókedvű ez a Bosnyák téri piac; legalábbis tavaszi napsütés idején;).

(Kép: még télies hangulatban a Bosnyák téri piac; a legnépszerűbb árussal, akit én gyümölcszsonglőrnek neveztem.)

Séta

2010-05-06T23:12:00.006+02:00

...a Budai-hegységben, vasárnap: hét év után újra LL barátommal. Bocsánat a szentimentalista múltba tekintésért, a következő zsenge tényleg egy fénykép hátulján van (nála), ami a legutóbbi, 2003. áprilisi kirándulásunkon készült (rólam). Papírra, az én Zenitemmel;).

LL-nek egy fénykép hátuljára

Egy elvarázsolt kastély tündér-kertjébe záródva
megnyíltak a kovácsoltvas kapuk
még a cipőmről vasdárdán fennakadt lyukat sem bánom
- úgyis begyógyult azóta,
ahogy a vállad sem fáj már a kocsitolástól -
mert jó, hogy többé nem maradt szavuk
a ki-nem-mondásoknak.
Nem érzékelhető léted is biztos,
mint a figyelő szemedből áradó nyugalom,
s úgy véled, az idő nem fontos
- kitágítható.
(Lassan sétálva hagyod, hogy
az elgurult fémpénz útja beteljesedjen.)
Ha sokáig nem látlak,
jól tudom:
most is ott ülsz valahol
az egyik ismerős padon,
csak oda kell mennem.
Ha mégis más dolgod lenne,
leülök, megvárlak.

2003.04.13.

(Az igazság pedig, hogy az ominózus nap horror-túraként vonult be közös történetünkbe, ugyanis véletlenül tényleg bezártak minket egy kastélykertbe, aztán lerobbant az autó egy havas szerpentinen az erdő közepén, nem volt nálunk mobil, én nem öltöztem elég melegen és elkezdett lemenni a nap...Csoda, hogy hét évig nem mentem kirándulni LL barátommal:D???)

Anyák napja 2.

2010-05-04T12:09:00.001+02:00

Nem lesznek vidám sorok, de kihagyhatatlul ide passzolnak, ha már az anyaságra meg egy balesetre emlékeztem az előző posztban. Lorca Vérnászának részletei a Mindent Anyámról szövegkönyvébe keveredtek (az Almodovar-film feldolgozása a Pesti Színházban látható); hol egyik-másik szereplő ejt el sorokat, hol - színház a színházban - a főszereplő színész elementáris erejű alakításában látjuk értelmet nyerni őket.

"Azért olyan szörnyűséges látni, ha gyermekünk vére ömlik a földre. Ha egy perc alatt oda, ami esztendőkbe meg esztendőkbe került. Amikor én úgy láttam a fiamat összerogyva, az utca közepén, ahogy mellé értem, a vérébe mártottam a kezemet: aztán lenyaltam. Az én vérem volt! Te nem tudod, mi az. Drágaköves kristály misekehelybe fogtam volna azt a vért, amit beivott a föld."

"Elhallgatsz már? Nem akarok könnyet látni ebben a házban. A te könnyeid csak a szemedből fakadnak, de az enyéim, ha majd magamban leszek, a talpam aljából jönnek föl, a gyökereimből, forróbban, mint a vér."

(Federico García Lorca: Vérnász)

Anyák napja 1.

2010-05-03T11:14:00.003+02:00

Már nyolc évesen nagyszerűen értettem ahhoz, hogy megmutassam a felnőtteknek: az aktuális értékrendjük - vagy nevezzük fontossági sorrendnek - egy perc alatt átrajzolható. Egy nappal az elsőáldozásom előtt alászaladtam egy autó alá a saját házunk előtt. Innen kezdve - a más családoknál szokásos hisztérikus készülődéshez képest - nálunk mindenki elsősorban annak örült, hogy mindannyian egyben és életben vagyunk;).

A balesetből szinte semmi nem maradt meg - egy parkoló kocsi mögül bukkantam elő, így sem a sofőrnek sem nekem nem volt annyi időnk, hogy megpillantsuk egymást - , csak a két kis tenyerem nyoma belehorpadva egy Lada motorháztetejébe, egy lehorzsolt és kissé átformált fül, egy sérült térdporc, enyhe agyrázkódás, valamint az út széli por látványa, ahogyan anyukám az ölébe kap és szalad velem.

Az ügyeletről hazaérve már tudni lehetett, hogy kutya bajom sincs, bár ebben egy pillanatra kételkedni kezdtem, amikor a (halálos???) ágyam mellett megjelent a pap meg a polgármester; az egyik azt akarta, hogy túlessek a katolikusoknál elsőáldozás előtt szokásos első gyóntatáson - amire a többiek a két lábukon aznap este a templomba mentek - a másik meg csak azért jött, hogy tőlem kérdezze meg a saját nevét. Kicsit izgultam, nehogy eltévesszem, és csak akkor lélegeztem fel, amikor finoman a másnapi verseim felől érdeklődtek. Azokat - ahogy az összes többi megtanult verset is - bármikor el tudtam volna mondani, és nagy örömömre erre igény is mutatkozott, minthogy, mint kiderült, látni akarták, mi lesz a sorsa a nagyban rám építő másnapi elsőáldozási műsornak. Május lévén, én köszöntöttem az édesanyákat és a nagymamákat. Ezzel a két verssel a fejemben ébredtem most május 2-án, anyák napján és azt hiszem, sosem fogom elfelejteni őket...

(Kép: Ivana Baquero a Faun labirintusában)

Jobb, mint az igazi - Mindent anyámról a Pesti Színházban

2010-04-30T10:42:00.010+02:00

Pedro Almodovarnak már a 80-as években sikerült olyan témákhoz nyúlnia, illetve olyan karaktereket alkotnia, amelyek még ma, az egyre durvuló napi bulvár világában sem nevezhetők érdektelennek. Sőt: alkalmasak arra is, hogy egyeseket izgalomba hozzanak, másoknál pedig kiverjék a biztosítékot.

A transzvesztita punk-zenekar frontemberéből filmrendezővé avanzsált művész 2004-ben foglalkozott a papi pedofília közéletben most elburjánzó témájával, az 1982-es Szenvedélyek labirintusa egy meleg erotikus jelenettel nyit (nem olyan nagy baj, hogy az akkor még deli Antonio Banderas szerepel ezeken a filmkockákon, ahogy későbbi filmjeiben a talán még erősebb intellektuális :), na jó, ééés szexuális kisugárzással bíró Gael Garcia Bernalt és Penelopé Cruzt választotta főszereplőjének); az Eleven húsban (1997) egy egészséges fickóval (szintén Banderas) üttet ki egy tolószékest a párkapcsolati nyeregből, a 2002-es Beszélj hozzá!-ban pedig egy kómában fekvő lányt erőszakoltat meg ápolójával. Karakterei mindig telis-tele vannak lélekkel és szenvedéllyel; világa néhány filmkockából felismerhető, jelenetei pedig természetes közelségbe hozzák a transzvesztiták, írók, filmesek, színészek erotikától túlfűtött, titokzatos vagy harsány, groteszk és bájos világát: Almodovar világát. (Itt meg kell jegyeznem, hogy a spanyolok általában egybehangzóan utálják és unják Almodovar sablonjait, mert az egész világ ezzel azonosítja őket. Sebaj, mi szeretjük.)

Mindezek ismeretében merész, ám rendkívül izgalmas vállalkozásnak tűnik egy Almodovar-film színpadi feldolgozása; a Pesti Színházban bemutatott kész darab, az ausztrál Samuel Adamson által színpadra alkalmazott Mindent Anyámról (Todo sobre mi madre) Kamondi Zoltán rendezésében pedig kiérdemli ugyanezt a két jelzőt. Meg az összes többit is, amit itt felsoroltam. Merész és rendkívül izgalmas. Pezsgő, szenvedélyes, bohém, érzelmes, vicces, tele van lélekkel és drámával és életimádattal. Érintésközelben lévő színészeivel majdnem nagyobb élményt ad, mint a vásznon egy-egy újabb Almodovar.

Mindehhez persze kellett egy jó szereplőgárda, és Varju Kálmán, Epres Attila, Hegyi Barbara valóban csodásat, fergetegeset alakít; Tornyi Ildikó és Börcsök Enikő pedig bebizonyítja, hogy kitűnő választás volt a szerepekre. Működnek a filmes eszközök: a történetben egy meghalt fiú naplójában írtak keverednek a valósággal és éppígy kuszálódnak össze a szálak a színpadon, az orrunk előtt. Egy erőszakos jelenetnél menet közben mászik az ütlegelő kezei közé a színész, a vörös festéket, amely a következő percekben vérré válik, egy vödörből locsolják egymásra a szereplők. Esik az eső, folyik a zuhanyból a víz, az előadást pedig néha egy-egy magánprodukcióval kell megszakítani, ha valamelyik művész öngyilkosságot kísérel meg, vagy túllövi magát.

Nevetünk és sírunk; okos azonban, hogy a rendező nem épít a nézői aktivitásra. Mert, míg a magyar közönség kéjesen élvezkedik az emberi kapcsolatok, az emberi test és lélek ilyesfajta, megérinthetően, megszagolhatóan és megízlelhetően közelivé nyitásában, önmagát, mint mindig, most is mereven az eseményeken kívül tartja. Az jutott eszembe megint, ahogyan átadtam magam a darab spanyolságának, hogy mintha egyre áthidalhatatlanabbnak tűnne a szakadék az átlagos magyar mentalitás és például egyfajta sablonos, ám egy-egy nyaralás alkalmával azért valóban tapasztalható ibériai életforma között: elidegenedtünk attól az egyszerű módszertől, amely számukra valószínűleg sokkal elviselhetőbbé teszi a nehézségeket és izgalmasabbá a mindennapokat: mi már nem tudunk ilyen természetességben együtt élni. Együtt a mamával, a nagymamával, a fodrásszal, a barátnővel, a szomszéddal...esetenként egy terhes apácával, egy transzvesztitával vagy egy egész színi társulattal.

Eger, málnaszörpben

2010-04-26T10:30:00.000+02:00

Múlt szombat: az első vetkőzős, szabadban töltött nap: Eger. Mindig tudtam, hogy sárga, kék és rózsaszín, most ilyen képeket készítettem. Meg lilákat. Sötétlilák a tulipánok a főiskola, a bazilika és a színház közötti útkereszteződésben. A színház most kék volt (mint az ég a ragyogó napsütésben), egy habókos Fényes Szabolcs-Harmath Imre operettel, a Mayával délután 3-kor. A bazilika, persze, sárga, és rózsaszín a málnaszörp a Kis Dobó téren.

Hazafelé négy kultúrlény - na jó, három művelt ember és én - zenét keresett különféle rádióadókon. Nem. Ez sem. Neked? Nem, ezt nem bírom hallgatni! Közben elhangzott egy-két történet, aztán megállapodtunk abban, hogy ahogy az ember idősödik, egyre inkább rájön, hogy csak Bartókot bír már elviselni háttérzaj gyanánt. - Nehogy már ilyen sznobok legyünk! - kiáltott fel Olivér, aki amúgy minden este hangversenyre megy a MüPába. - Keressünk valami vállalhatatlant! - tette hozzá boldogan, majd ráhangolt a Rádió1-re. Mire az első vállalhatalan régi slágert üvöltve végigénekeltük a kocsiban (hangfelvétel hamarosan a FaceBookon, amint veszek egy kábelt:), be is gördültünk Budapestre...szép nap volt:). Juhéjj!

Masszázs

2010-04-21T11:03:00.007+02:00

Vicces, hogy miközben épp a közösségi hálózatokról készülök dolgozatot írni, pont most a számítógép előtt ücsörgés tűréshatárára érkeztem és legszívesebben hetekig csak kint kószálnék valahol a szabadban. Tegnap délelőtt néhány órás terméketlen böngészés után végül felpattantam, nem volt mit tenni, a fizikai kényszer hajtott az uszodába. És a drága jó masszőrömhöz.

A jó masszőr ugyanolyan fontos, mint a jó orvos - hiszen az ember ebben az esetben is a testét bízza rá valakire. El lehet rontani, meg lehet javítani. Meg lehet bosszúságot okozni, ha az embernek semmi haszna nem származik belőle. Ezért nagyon lényeges - szerintem - a masszőr személyisége. Kell, hogy áradjon belőle a jó, a nyugalom, a segíteni akarás, és közben elengedhetetlen az is, hogy ne váljon tolakodóvá. Na hát nem sok ilyen van, sose hittem volna, hogy egy kis kerületi uszodában találok egy mintapéldányt. A kezelés (kimondottan gyógymasszázs, minden varázslás nélkül, néhány csontkovács-eszközt is bevetve) 10. percében már ernyedten lógott kezem-lábam, úgy kellett óvatosan visszapakolnia a masszázsasztalra. Munka előtt soha többé nem megyek hozzá: egész nap alfában mozogtam, nehéz volt így koncentrálni. Ilyen furcsán mély félálomban egész más az ember hangja...

(Kép: egy nagyon hasznos talptérkép.)

Depresszió, mint egy gyönyörű tó...

2010-04-19T00:10:00.005+02:00

Soha nem hittem volna, hogy egy depresszióról szóló könyvön ilyen jól fogok szórakozni. Annak ellenére, hogy a munka elején szárazon felsorolt tünetek közül igazából a legtöbb rám illett (pedig nem vagyok hipohonder), már a 30. oldal körül tudtam, hogy biztosan nem vagyok depressziós. Akkorra ugyanis gurgulázva buggyant elő belőlem újra és újra a röhögés a csöndes éjszakában.

Dr. Juan Antonio Vallejo-Nágera spanyol származású depressziószakértő Szemtől szemben a depresszióval című munkájában olyan közvetlen nyelvet talált (ó hát igen, ezek a spanyolok), amely néha, így a fordításban már eleve komikusnak hat, ám nem ez az elsősorban, ami nevetésre ingerelt. Hanem a betegség valódi tragikomikuma. Szögezzük le: betegségről van ugyanis szó, amely nem bosszúságokból és negatív érzésekből fakad, hanem a testben zajló biokémiai folyamatból. Állítólag több fajtája létezik, ám mindegyiknek ugyanazok a - napjainkban elég jól ismert - tünetei. Fontos azt is megjegyeznem, hogy még véletlenül sem a depresszióban szenvedőket, vagy a családjukat nevetem ki: épp azért kezdtem el olvasni ezt a könyvet, mert feltűnt, hogy másokkal ellentétben - bármilyen durván hangzik- tökéletesen meg tudom érteni azokat, akik nem kívánnak tovább élni (félreértés ne essék: szeretek élni!).

Ha úgy nézzük, ezt is lehet ugyanúgy komikusnak tekinteni, mint azokat a könyvben taglalt megnyilvánulásokat, amelyekkel a páciens szisztematikusan depresszióba - vagy legalábbis mélységes elkeseredettségbe - dönti az egész környezetét. A fejezet - amely eredetileg a hozzátartozókat hivatott felkészíteni arra, hogyan bánjanak a depresszióssal - a következő, nagybetűs figyelmeztetéssel kezdődik:
"Jó, ha előre tisztázzuk:
AKIK A DEPRESSZIÓST SZERETIK, SZINTÉN TÖNKREMENNEK IDEGILEG."
Itt aztán tényleg válogatott kínzások felsorolása következik, épp olyanoké, amelyek már kínjában kényszerítik nevetésre az embert. Erről konkrétan szegény nagymamám jutott eszembe, akit élete vége felé, az iskolából hazaérve gyakran találtam a konyhapadlón fekve, mert elesett és nem tudott felállni. Én kicsi voltam, ő meg termetes, így jó sok erőlködésbe telt, amíg végre fel tudtam húzni. Közben pedig mindig meg kellett állni, hogy kiröhögjük magunkat. Ő kezdte:). A saját tehetetlenségén nevetett.

Picike könyv ez, de sok hasznos dolog van benne, ha másért nem, a depresszió hosszú múltra visszatekintő története miatt érdemes végigfutni. Az író élete is érdekes, néhány mozzanatot hevenyészve kigyűjtöttem a spanyol wikiről: Dr. Juan Antonio Vallejo-Nágera (1926-1990) édesapja volt a pszichiátria első egyetemi oktatója Spanyolországban a negyvenes évek táján - és ő lett a mestere is. 16 évesen felvették az orvosi egyetemre, 1954-ben cum laude szerezte meg a doktori fokozatot. Disszertációját a nemzeti orvosi akadémia még abban az évben az év tudományos munkájának választotta. Később akadémikussá választották, több kitüntetést is kapott a kutatásaiért. 1956-ban a nemzeti pszichiátriai intézet igazgatója Madridban. Egy évvel később a Alcalá de Henares-i orvosi egyetem pszichiátriai tanszékének vezetője és egy másik nemzeti intézet (pszichiátriai, pedagógiai és terápiai központ) igazgatója is. 1972-ben a madridi mentálhigiénés központ vezetjője. 1974-ben felhagy a tanítással, hogy írói karrierjére öszpontosítson. 1985-ben Premio Planeta díjat kap. Fikciós művei is orvosi témájúak.

(Kép: milyen helyes:)! Vallejo-Nágera az első szépírói munkájával.)

Ajánlom még: Bijou: Depresszió című számát (a poszt címe idézet a szövegből.)

Pop, csajok, satöbbi

2010-04-14T00:18:00.006+02:00

Ma olyan könnyűzene-hallgatós nap volt. Három, a zenerádiók által most eléggé felkapott, mégis különleges előadóművészről, ráadásul három szinte azonos korú nőről szeretnék megemlékezni röviden, három, szerintem nagyon kellemes dal által. Kezdjük a magyar hölggyel, Ágnes Vanilla az.

Nemrég láttam vele egy interjút és magával ragadott, tényleg van valami földöntúli kisugárzása, ami persze a saját tevékenységébe vetett hitéből fakad és már 10 évvel ezelőtt az első klippjeiből is áradt. Úgy tűnik, működik. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem minden zenéjét szeretem, kicsit ódzkodok az elektronikus-popos hangzásoktól. Sikerült megőriznie a hangját, sőt: belekomolyodnia a valódi művész, a költő szerepébe. Azért is aktuális őt emlegetni most, mert a költészet napja valahogy idén elsikkadt a nagy választási mizériában, ám mégsem a József Attila-lemez kedven dala (http://www.youtube.com/watch?v=33SE_AWZjM0) lesz ma a kiválasztottam, hanem ez: http://www.youtube.com/watch?v=umTldeZzPqU, amiről elég annyit tudni, hogy már érettségi tétel is volt. Felhívnám a figyelmet a youtubeos video alatti kommentekre, szerintem jó néha ilyeneket is látni.

Kettes feladvány: a Shadow of your smile című sláger legújabb és valaha hallott legmosolygósabb feldolgozása Pauline London lounge és new-jazz énekesnőtől: http://www.youtube.com/watch?v=tysY3Iy_qHE, ez nálam most a megunhatatlan top1, fönt van a Facebook-oldalamon, de ha a kedves olvasó akár csak egy órára bekapcsolja a Jazzyt, máris biztosan találkozik vele.

A ma esti harmadik nőm pedig - ciki nem ciki - a jóseggű, kolumbiai Shakira, akinek ugyan nem figyelem lélegzetvisszafojtva a tevékenykedését, de felettébb szimpatikusnak találom, hogy a volt argentin elnök fiával kavar - csak vicceltem - igazából azt, hogy nagyon egyedi a hangja és a stílusa, és hogy az új videoklipjében - amelyben Antonio de la Rúa helyett arcátlan módon Rafael Nadallal szexel (kép+itt a klip, nagyon szép egyébként http://www.youtube.com/watch?v=FCE-QdWd1qQ) ugyan;), ám - TÉNYLEG flamencot táncol. És most nem vicceltem;).

KÖZÉRDEKŰ

2010-04-12T22:43:00.002+02:00

Még mindig egy olyan kis béna blog vagyok, amely valamilyen titokzatos oknál fogva csak firefoxban működik normálisan. Plíz, ne explorerben nyissatok meg, mert ott egy hülye csíkba rendezve fogjátok látni a kép melletti szöveget. Köszönöm:).

Választási kabaré

2010-04-12T21:06:00.011+02:00

Na hát a választás napjára tegnap délután előrevetített izgalmak végül abban merültek ki - miután a pártok erősorrendje és nagyjából a támogatottsága is legalább félévre visszamenően szondázható volt -, hogy senki nem tudta, mikor ér véget a kampánycsend és ennek előzményeként a valódi voksolás...Ez azért sajnálatos, mert elveszett az eredményvárás izgalma, ami a szavazatok fokozatos feldolgozásával párhuzamosan azért mégiscsak meglett volna, legalább a pontos arányokra - például a Fidesz kétharmadának esélyére - vonatkozóan, kétesélyes volt továbbá az MSZP és a Jobbik erőviszonya és az LMP bejutása.

Nem olyan nagy baj persze, hogy terítékre került a kérdés: jó megoldás volt-e az igazolással szavazók településenkénti egy szavazókörbe terelése, miért nem lehetett előre felkészülni erre a problémára és a választás már délután jól látható elhúzódására, illetve, hogy van-e értelme - és persze kinek a joga - meghosszabbítani a kampánycsendet. Van-e értelme egyáltalán a kampánycsendnek? Erről azért már korábban megkezdődtek a találgatások http://index.hu/velemeny/menonemmeno/2010/04/10/kampanycsend_meno/.

Ha eddig nem hittük volna, most bizonyítást nyert végre, hogy 2010-ben aligha lehet visszatartani a választási végeredményeket, annak ellenére, hogy a tv- és rádiócsatornák többsége szerintem meglehetősen beszari módon, még kétórás jogászkodás után (kilenc körül már maga Szigeti Péter, az OVB elnöke sem volt biztos abban, hogy jogukban állt, illetve az ő hatáskörükbe tartozott meghosszabbítani a kampánycsendet és visszatartani az adatokat) sem merte bemondani az interneten már megjelentetett adatokat, és azután is csak itt-ott kerengő, informális forrásokra hivatkozva, nem pedig például az Indexre, amely tudomásom szerint (ebben is) az első legény volt a gáton. Ha kicsit harcosabb kedvű és összefogásra hajlamosabb volna ez a magyar sajtó, az első töketlenkedésre utaló jelek után lehetett volna határozottan azt válaszolni, hogy márpedig ez esetben kollektíven nem tartjuk be a kampánycsendet. Ahogyan a kicsit visszafogottabb háborgás vezetett végül odáig, hogy mégiscsak kijöttek a hivatalos eredmények, pedig bizonyos szavazók még sorban álltak.

A sajtó természetesen nem fogja hagyni elsikkadni a témát: kinek a hibája és kinek az érdeke lehetett az elhúzódó voksolás. Szerintem egy demokráciában nem lehet utánamenni annak, hogy Jóska Pista az általa támogatott párt érdekeit szem előtt tartva jelentkezett-e át másik körzetbe és zarándokolt el oda szavazni (nemcsak szíve joga, hanem állampolgárságáé is), mint ahogy azt se ellenőrizte túl hatékonyan senki, hogy a választási törvény megváltoztatása előtt voltak-e olyan csoportok, amelyek az igazolásukkal több helyen szavaztak...

Az OVB kampánycsend-hosszabbításról szóló döntésének negyed nyolcas bejelentése és az ezt követően kialakult médiakabaré után én - persze humorosan - azt javasolnám, hogy döntsük el végre: továbbra is próbáljuk eljátszani, hogy angolszász mintára felépített demokráciában élünk, vagy őszintén bevalljuk, hogy - az újabb átkozott hidegfront ellenére - mediterrán vérmérsékletű nép vagyunk: választáskor sok alkoholt fogyasztunk és tömeges, zsíroskenyeres-ökörforgatós népünnepélyt vagy halotti tort rendezünk, ez utóbbi esetben pedig teljesen mindegy, hogy a választás napján a médiában meg a köztereken (mondjuk talán a szavazóhelyiség előtt nem kellene) parádéznak-e még politikusaink és pártjaink aktivistái, valamint, hogy az iPhone-unkon már az eredményközlés utáni elemzéseket is elolvastuk-e, amikor hétórás sorbanállási rekord-döntés után bedobtuk az urnába a borítékot. Különben se tudunk tisztességesen se jogszabályt betartani, sem pedig sorban állni.

(Megjegyzem, a választási műsorokban virágnyelven elhangzott információk illetve időkitöltő véleményezések legalább annyira alkalmasak voltak a választói akarat befolyásolására, mint az előzetes statisztikák adatai. Értelmezhetetlen döntés volt az is, hogy legalább részvételi arányról vagy tényleg, kutatási eredményekről miért nem lehetett beszélni, vagy miért nem lehetett részleges kampánycsendet elrendelni csak az érintett szavazókörökre vonatkozóan.)

(Kép: sorban: ki ételért, ki demokráciáért, ki győzelemért, ki információért...)

Ma

2010-04-11T11:54:00.006+02:00

Voks. Aztán kampáncsendes hírszerkesztés. Hogy az Indexet idézzem elavult, ám kedves jogszabályunk kapcsán: nem lennék most hírrádió:). Pedig. Este beindul a bolt:).

(Kép: első szavazó tájékozódik. 2010.04.11., 9 óra 30 körül)

A város, a terasz és a rozé

2010-04-10T13:11:00.009+02:00

"Mindjárt sírok." - üzentem Tüncnek, mert nem hittem el, hogy BKV-val háromnegyed óráig tart kerületen belül eljutni valahová. A harmadik átszállásnál várakoztam, arra gondolva, hogy a végkielégítési és egyéb visszaélési ügyek gyanúsítottjait közmunkára ítélném: buszmegállókat takaríttatnék velük illetve heti háromszor kijelölnék egy fővárosi útvonalat, amit kizárólag tömegközlekedési eszközzel kellene időre megtenniük. Az első ilyen úgy alakulna, hogy kilences busszal sötétedéskor érjenek ki az Orczy térre, ahol meg kellene várniuk a 24-es villamost. He-he.

Félórával később - szintén késésben - rekordidőt futottunk a körúton át a Ráday utcába - olyanok voltunk, mint két artista, akik egymásba kapaszkodva görögnek le a hegyről: egyszer nekem kellett várnom rá, egyszer neki rám - , ahol Tibor már félórája kavargatta a kávéját a teraszon, és még újságja sem volt, miközben nekem egy bank előtt - ahová Tünc még sietve betért - egy cigányasszony jósolt a tenyeremből. Szerintem vak volt, ami azért felvet néhány kérdést:). Azzal nyitott, hogy megkérdezte, mennyi az idő (felmérte, elküldöm-e azonnal melegebb égtájakra), majd, amikor készséggel válaszoltam, azt mondta: látom, neked nincs bajod a cigányokkal. Felnevettem, anyám, ha láttad volna, honnan és mivel jöttem idáig:)...!

A Tibor kávéja után rozét meg vizet kértünk: juhéj, az első teraszozás. Néha azt gondolom, nehéz a Rádayn megmagyarázni valakinek, milyen, amikor valaki kilencessel érkezik. Vagy vonattal, Szabolcsból. Akkor is, ha nem éppen a Costesben ülünk. Azért megpróbáltam, és hálistennek nem lettem tőle olyan, mint az erdélyi Henrik Térey Asztalizene című darabjában. - Elnézést...- szólt félénken a szerződés nélkül alkalmazott pincérnő, amikor körülöttünk már összepakolta az összes asztalt. Nem tudott nem a szavunkba vágni. - Zárjuk a teraszt. - Otthon forró fürdőt kellett vennem, hogy kiolvadjak, de hát ez már így mégsem mehetett tovább, hogy tavasz, teraszon ücsörgés nélkül.

Frida - Salma Hayektől az össz-latinamerikai művészetparádéig

2010-04-06T18:14:00.009+02:00

Be kell látnom, hogy tipikusan női film. Nehezen lehetne más, a rendező (a kiváló, sokoldalú, lendületes és provokatív Julie Taymor, akinek egyebek mellett az Oroszlánkirályt is köszönhetjük) és a producerek is nők (a film életrehívását kezdeményező Salma Hayek és Lizz Speed), nem beszélve az egész miliőt átható zenéről, amelynek a java részét szintén egy mexikói istennő, Lila Downs szolgáltatja (http://jelenido.blogspot.com/search?q=lila+downs). Ezért hát nem tudom, magával tud-e ugyanúgy ragadni egy férfit, mint ahogyan a nőket magával ragadja. Engem másodszor is meggyőzött és újra felpezsdítette a spanyol nyelv iránti szenvedélyemet. Persze ciki, hogy a filmet angolul forgatták, pedig aligha kétséges, hogy Hayek kisasszony nem felejtette el az anyanyelvét és azt, hogy milyen vér csörgedez az ereiben (mexikói-libanoni), nem is értem, miért nem vihette haza az Oscart ezért http://www.youtube.com/watch?v=Wl4FDA2VaiI.

Fantasztikus karakter, fantasztikus alakítás; impulzív film: méltó Frida Kahlohoz, már amennyit tudhatunk róla. Az istenadta tehetségű mexikói festőművészre - ismerve tragikus (és amúgy pedig rendkívül szenvedélyes és izgalmas) élete néhány részletét - aligha süthető rá, hogy hatásvadászatból ábrázolt volna szürrealista képein születést, vetélést, fájdalmat és halált. Figurái és színei közben olyan harsányak, életvidámak és harmonikusak, témái annyira lélekből fakadóak és gyönyörűségesek, hogy lehetetlen nem szépnek találni a festményeit.

"A félig magyar festőnő" - olvastam egy blogon, és azonnal mérgelődni kezdtem, hogy persze, mindenki félig magyar egyébként, de csak azután kezdünk büszkélkedni ezzel, hogy elüldöztük őket és máshol kellett valakikké válnuk. Aztán találtam ezt a képet (imádnivaló, hogy Kahlo szövegekkel látta el a festményeit) http://www.abcgallery.com/K/kahlo/kahlo6.html, és rajta a saját kezű feliratot a művésztől: "...apám, Wilhelm Kahlo, magyar-német származású fotográfus" :). Tényleg az. Már csak egyet nem értek: miért nem sikerült még soha Magyarországra hozni egyetlen festményét sem (úgy értem, kiállítási célzattal) és szeretettel várom, melyik intézmény lesz az első, amelynek eszébe jut például egy Frida Kahlo - Diego Rivera, vagy összességében egy latin-amerikai kiállítást rendezni Budapesten, a nem kicsit mediterrán szívű magyar művészetkedvelőknek. Addig is, nézegessetek Frida Kahlot például itt: http://www.abcgallery.com/K/kahlo/kahlo.html, megéri.

(Kép: Frida Kahlo 1940-es önarcképe.)

Az öregkor nyugodt monológja

2010-04-06T17:57:00.006+02:00

Ha épp nem idegesít, akkor szórakoztat az időskornak az a nyugalma, amellyel öregjeink bármilyen szituációban, bármilyen közjáték után ott tudják folytatni beszélgetésnek álcázott monológjukat, ahol abbahagyták. A 81 és fél éves nagyapám ebéd közben sorolja elveit és derűs egyszerűséggel nem hallja meg az ellenvetést. Megáll, nyugodtan hallgat, elmereng, aztán rezzenéstelen arccal, csak egy nagy levegőt véve ott folytatja, ahol abbahagyta, anélkül, hogy a legkisebb jelét is mutatná: eljutott a tudatáig, amit közben bármilyen terjedelemben MI beszéltünk NEKI.

- Már ne menj be hozzá, késő van - mondta anyukám este, amikor visszaindultam Budapestre. - Már hogyne mennék - feleltem - hiszen megígértem neki, hogy visszafelé beszaladok. - Nemhogy nem feküdt le, de mire zártam a kaput, már a ház hátsó lépcsőjén állt. - Késő van - mondta - , sötétben fogsz vezetni visszafelé. - Nem számít - válaszoltam. - Már azt hittem, nem is jössz - mondta, de cseppet sem szemrehányón. - De mindig el szoktál jönni - tette hozzá. - Ha mondod, hogy eljössz, akkor az úgy is van... - Csak egy puszira jöttem - mondtam - indulnom kell... - Ő közben totyogva besietett és egy perc múlva egy szatyorral jött elő. - Csomagoltam neked hagymát meg céklát - mutatta a kertje gyümölcsét, vagyis zöldségét. Megöleltem, megszorítottam a kezét, aztán elindultam. Néztem a visszapillantóban, és mint mindig, most is arra gondoltam, mi van, ha most látom utoljára.

(Kép: ez tényleg nagyapám ujja, a Napban.)

Finito

2010-04-02T15:52:00.005+02:00

Nem tudni pontosan, hogy a keresztény vallás szerinti utolsó vacsora csütörtökön vagy pénteken esett-e meg, mindenesetre Jézus kereszthalálára Nagypénteken emlékezünk. Hogy ezen a napon se legyünk azonban vigasztalhatatlanok, a témával kapcsolatban ezúttal nem Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt levelét és nem is Leonardo de Vinci freskóját, hanem az Örkény Színház Finito című komédiájának (Tasnádi István színdarabját Mácsai Pál rendezte) egyik jelenetét idézném (kép), amelyben halotti tort ül a család, a szomszédság és a tévéstáb egy, még egyelőre élő ember fölött (ő is eszik), aki viszont már eladta a halálát. Többször is. Az amúgy is fergeteges előadás legsikerültebb néhány perce a leves-evés, amelybe még Pogány Judit mindig egyforma hangja is tökéletesen beleillik a kanálcsörgés és a vonósnégyes összjátéka, valamint az éhség oldódásával felszabaduló hálás sóhajok és újraéledő prosztóság alá. Pazar élmény;).

Este, tavasz.

2010-04-02T15:42:00.004+02:00

Valószínűleg az ország legrondább hídja. De egy szép naplemente még ezzel is csodát művelhet. Monoton hétköznap-esti forgalom, az első napsugaras tavasz-este a második hosszú nappal után; Lágymányosi híd, pesti hídfő, kedd, 18.40.

Pátosz, csipke nélkül - Ármány és szerelem a Nemzetiben

2010-03-31T23:51:00.006+02:00

Hát ez most nem sikerült. Pedig az ötlet kiváló: zenével mutatni meg az érzéseket és nem rejteni el a zenekart sem. Számos lehetőségre adna alkalmat a muzsikusok kreatív jelenléte a színpadon, amely nem válik zavaróvá, de nem is hoz áttörést. Hiányérzetet viszont okoz: az újrafordítás ellenére a rizsporos szöveghez hiányzik legalább néhány, jelképes csipke vagy kacskaringó. Jelmez, mozgás, másféle elhelyezés...valami, valami mindvégig a befejezetlenség, a felszínesség érzetét kelti.

Pedig önmagukban a színészek is jók: Bánfalfi Eszter és Makranczi Zalán is természetessé szűri játékával a pátoszos szöveget. Kulka János és Básti Juli sokrétűen mutatja be karakterét, Hollósi Frigyes és Molnár Piroska kettőse üdítően szeretetteli és humoros. Újabb, valódi színfolt Vásáry André az udvari marsall énekes szerepében, ez is egy jól sikerült kísérletnek tekinthető. Ártani csak a gesztusokra vonatkozó nyilvánvaló rendezői instrukciók ártanak: természetellenesek a rándulások, a kitörések. Értem én, hogy egy szerelemben mindent áthat az erotika, de talán túl szájbarágós orgazmusnak álcázni a halálhörgést. Pedig alapvetően szeretem a gondolatot, ahogyan azt is, amikor Lady Milford karmesterpálcát ragad. Szeretem a zenekart. Szeretem Kulka János alákomponált sátáni kacaját.

És mégis. Álmosító darabokban maradt az egész, végül, legvégül csak Molnár Piroska esendő éneke és kíséret nélküli dala érintette meg a lelkemet. Az is talán csak azért, mert egy régi Száz év magány-előadás Ursuláját juttatta eszembe.

Sztrapacska, méhecske, sör

2010-03-28T21:41:00.012+02:00

Egy hete turista péntek estét tartottunk Csefivel (sztrapacska, sör és 8 kilométer gyaloglás, természetesen, egyik helytől a másikig.) A Belvárosi Sörház-ban (Kálvin tér) és a Club 93-ban (Vas utca) még nem csalódtam. Az étel-ital kiváló és megfizethető, a pincérek kedvesek, figyelmesek és nincs számukra olyan, hogy nincs. Otthon érzi magát az ember.

(A Vas utcai teraszon egyszer komplett burleszk alakult ki a Csefi salátája körül, amelyre rászállt egy méhecske. Futott az asztal körül a méhcsípésre allergiás barátnő, az elegáns, hosszúkötényes pincér, kezében konyharuhával hadonászva, és egy kínai vendég légycsapóvá csavart hetilappal...végül a pincér hozott egy poharat, Csefi ráborította a salátára, alatta rekedt a méhecske. A kínai vendég faarccal visszaült az asztalához, mintha mi sem történt volna, a barátnőm pedig boldog elégedettséggel elfogyasztotta a méhecskével díszített vacsoráját.)

(Kép: a barátnőm, a sztrapacskám és a söröm...)

Természetes állapot

2010-03-28T00:12:00.006+01:00

Van az az érzés, amikor az ember tudja, hogy mennyi fontos dolga lenne, mégis - engedve teste-lelke jajszavának - valami másba kezd bele. Rehabilitálódik. Testben, lélekben. Vasárnap, hétfő, kedd, szerda, csütörtök: munka, hírek, informálódás, kommunikáció, hírek. Közben múlt csütörtök óta akkut izomgörcs a bal lapocka alatt illetve a jobb vállban. Flektor tapasz, kollegiális masszírozgatás, mozgásjavaslatok:), pici gyógytorna, de: élesedő fájdalom, mozgásképtelenség, fájdalomcsillapító.

Csütörtök éjjel: oldódás: Móricz: Úri muri (hajnalig olvasás abban a jóleső tudatban, hogy másnap nem kell dolgozni menni). Péntek: pilisi túra, nagy szippantások erdei levegőből, rügyek kipattanás előtti állapotának vizsgálata, hegyről lenézés boldogsága, napsütés, öröm, hat óra séta utáni ernyedt fáradtság, hajamban hazahozott friss tavasz-illat. Este: fürdő, Úri muri végelgyengülésig. Szombat: Úri muri (utolsó oldalak reggel, ágyban) - még mindig vaspánt a hátamon - mézeskalács, kakaó, kommunikáció, majd nagyon-nagyon szükséges uszoda, szauna, gyógymasszázs. Testmunka, kilazulás, valószínű megmenekülés. Este teaház barátnővel, ingyen tonhalas szendvics és hársméz a pincértől, séta a belvárosban és egy pohár gyönyörű rozé. Lebegős fáradtság, új könyv, fincsi ágy. Holnap reggel újra újsággal kezdek;), információ, kommunikáció, munka.

Az agyam és a fizikai állapotom azonnal meghálálja majd ezt a rövid két napnyi kellemes lassúságot.

KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY

2010-03-24T23:17:00.001+01:00

Explorerben még mindig rondán tördel. Tessenek szíves Firefoxban olvasgatni. Köszönöm.

Kertben - vadak, impresszionisták és az avantgárd képviselői a Szépművészetiben

2010-03-24T21:13:00.006+01:00

A nagy hírveréssel ellentétben igazából - a festmények számát tekintve - közepes vagy kis kiállítás a Szépművészeti tavaszi Degas-tól Picassoig tárlata. Jelentősége abban rejlik, hogy a kortárs Ivan Morozov és Szergej Scsukin - jelenleg a moszkvai Puskin Múzeum tulajdonában lévő - gyűjteményének impozáns darabjaival mintegy illusztrálva, arányosan mutatja be a Realizmus, a Barbizoni iskola, az Impresszionizmus, a Modernizmus, a Szimbolizmus, a Fauve-ok valamint az Avantgárd művészetét.

Olyan képeket láthatunk Budapesten, mint Claude Monet Fehér vízililiomok című fesménye (lélegzetelállító), Renoir Kertben című munkája, két Gauguin-kép (a Halál és a Vairaumatinak hívták), Henry Matisse Sarkantyúvirág - A tánc című alkotása, Degas, Cézane, Picasso, Denis - és még sorolhatnám - egy-egy jelentősebb festménye és az izgalmas korszak számos, talán kevésbé közismert, ám fontos alkotójával is megismerkedhetünk. Illusztrációnak egy Henry Rousseau-képet választottam (Ló és jaguár harca); élőben még lenyűgözőbb: harsány, harmonikus és modern. A fura dzsungel-képzeteket kitömött egzotikus állatok mintájára pingáló művésznek itt van egy másik festménye is, amelyen Guillaime Apollinaire és rendkívül ronda múzsája látható; érdekesség, hogy a költő imígyen megörökített szeretője, Marie Laurencin valójában egy csodaszép, kecses francia festőnő volt...csak épp a portré elkészülte előtt magára haragította a festőt.

Jól válogatott, rendezett anyag, borzasztó nagy előnye, hogy könnyen befogadható; érdemes végigsétálni rajta. Jó kis tavaszindítás a kiállítótermi természetben:).

Írás

2010-03-24T19:58:00.004+01:00

Ma felnőtt emberek jöttek oda hozzám őszinte örömmel, és azt mondták: de jó, hogy folytatom. Kaptam leveleket is...Hát na, ezért érdemes:).

Rontás - Úri muri a Nemzetiben

2010-03-24T00:25:00.005+01:00

Jó hogy ott maradt a nádas a János vitézből meg a zenekar az Ármány és szerelemből az Úri muri színpadán; beszippant a tér, a zene. Pedig - pláne Szabó István 2006-os, rám nem túl nagy hatást gyakorló Rokonok-adaptációja után - fene se gondolta volna, hogy ilyen közel lehet hozni a mához az oly távolinak tűnő népi irodalmat.

De még milyen közel. Bezerédi Zoltán rendező - Móricz példáját és regényének szövegét követve - a társadalom, azon belül a közösség, azon belül a család vagy párkapcsolat és azon belül az ember lelkébe néz: megmutatja nekünk mindennapjainkat, a jelen nyomorúságának okait vagy a körülöttünk élők hétköznapjait. A férfi-nő kapcsolatok örök igazságain - és genetikailag kódolt igazságtalanságain - túl komoly kritikával illet férfit és nőt, anyát és apát. Tükröt tart, felteteti a nézővel önmagának a kérdéseket, amelyek talán elvezetnek a probléma gyökereihez. Hiszen hogyan is lenne üdvözítő a gyerekünk élete, ha nem neveljük, jó példával nem járunk elől? Hogyan lehetne boldog mellettünk a férfi, ha mi, nők, nem vagyunk mellette boldogok? Hogyan lehetne társunk valaki, ha a céda vagy a bestiális szerető szerepét osztjuk rá az életünkben? Hogyan állhatna meg a romlás és hogyan indulhatna be a fejlődés, ha mindig csak siránkozunk, de sohasem dolgozunk?

Hosszú darab, néhol talán indokolatlannak tűnően elnyújtottak a jelenetek; ilyen például Zoltán és Eszter házastársi perpatvara: éppen annyira kínos, mintha véletlenül, kívülállóként látnánk bele egy ismerős vagy idegen pár drámai vitájába. Éppen annyira valóságos, mintha mi magunk választanánk végül az ölelés helyett egymás kimódolt, lassú megölését. Szerelemből. Féltékenységből. Csalódottságból. A gyors, váratlan, mégis valahogy az örök mulatozás, szeretkezés és veszekedés körforgásába észrevétlen oldódó végkifejletet látva aztán igazolást nyer a dialógus hosszúsága. És a két színész (László Zsolt, Schell Judit) van olyan erős, hogy elvigye azt a súlyosan lassú jelenetet.

A darab egyik erőssége is a szereplőgárda, mondhatni az örök nemzetis kar, akik mégis estéről estére kívül-belül átlényegülnek. Én például jó darabig nem is ismertem föl a Lekenczey Mukit alakító Kulka Jánost, mert még a hangja is más volt ebben a sajátos karakterszerepben. Stohl - bár néhol saját figurájának paródiájává változik - megint rendkívülit alakít a főkolompos-mulatozó módosgazda szerepében, a főhős Szakhmáry Zoltán László Zsolt formázta karakterébe pedig már az első jelenet alatt belé kell szeretni, hiszen így lesz aztán rendkívül fájdalmas az egész. Terka, Ágnes, Eszter, a nők árnyaltak, szépek, bonyolultak, különbözőek és különbözően érzelmesek. A zene pedig szenvedélybe forgató: a felelőtlen mulatozás, a féktelenség, a mámor, a nótázás, a cimboraság, a szerelem, a pénzszerzés, a pénzelverés, a reménytelenség, a dac, a halál szenvedélyébe. Végül nem is a jól előrevetített öngyilkosság, a dráma beteljesedésétől, hanem a tovább-sírvadajdajozó élet értelmetlen, megszakítatlan folyamatosságától ráz ki minket a hideg.

Dráma vége

2010-03-24T00:20:00.002+01:00

Srácok, ez nem biztos, hogy menni fog. Mármint, a hallgatás. Többször próbáltam, nem az én műfajom;). Annyi gondolatom támadt:)! Szóval, dráma vége, folytatom, bár kicsit kevesebbet írok. Bizonyos szemszögből nézve ez a jó a jelenidőben: hogy másnap már egy másik jelenidő érvényes. A boldog pillanatoknál meg pont ez a rossz, ezért is muszáj őket valahogy rögzíteni...:).

"Ne bántsatok, ha most rossz vagyok, ha most kicsit halkabban élek."

2010-03-23T00:38:00.005+01:00

Kedveseim,

ezzel a nem túl vidám (és sajnos kicsit telet idéző) József Attila-idézettel búcsúzom - legalábbis egy időre - Tőletek, megköszönve a figyelmet, az érdeklődést, a támogatást, a lelkesedést és a pozitív (meg bármilyen) visszajelzéseket, gondolatokat. Teszem ezt szem előtt tartva egy réges-régi mentorom nyolc éve megválaszolatlan, mottómmá érlelődött és csöppet sem cinizmusmentes életviteli tanácsát, mely szerint azt kéne kitalálnom, hogy egy okoskodó hülye picsa, vagy egy hülyéskedő okos picsa lesz végül belőlem. Szerintem hangulat kérdése;), de az Istenért sem szeretnék okoskodni. Hülyéskedni meg nem mindig támad kedvem, bár a jó szónok és a jó író bánatában is szórakoztató. És ami a legfontosabb: tudja, mikor kell abbahagyni;).

A Jelenidő a helyén marad: a cikkek visszakereshetők, megtalálhatók, vagy csak cyberszemétként kerengnek majd a világhálón; mindenesetre az eredeti blogmeghatározás küldetése ezennel véget ér. Nem, mintha tökéletesre érlelődtem volna;), csak most kicsit a csigaházamból figyelem majd a jelenidőmet, meg a másokét, és elvonulok egyéb dolgokat csinálni, amelyeknek - közlés- és íráskényszeremet figyelembe véve - remélhetőleg előbb-utóbb ismét meglesz az olvasható lenyomata. Valahol. Majd szólok.

Azért a színházban, a múzeum kávézójában, nálatok, nálam vagy valamelyik pesti teraszon egy rozé-fröccsözés közben remélem, hamarosan találkozunk. Mégiscsak itt a tavasz:).

Kívánjuk a sajtó szabadságát?

2010-03-15T14:42:00.007+01:00

Most, március 15-e alkalmából a magyar sajtóról gondoltam megemlékezni, illetve megosztani Önökkel, Kedves, Tisztelt Olvasók (ti, tizenöten;)!) azt az elképzelésemet, amely szerint beszüntetem lassan a nyilvános naplóírogatást, minthogy kezdek saját magam számára is unalmassá válni. Elavultunk, Kedveseim, már a FaceBook is a saját nagyapja lehetne, a jövőben talán feliratkozom a Twitterre, abban még látok némi fantáziát. Az az elméletem, hogy a jövő napilapja így néz ki: ismerősök vagy szakmabeliek linkeket és egysoros (mínuszosok reneszánsza!) híreket pakolnak ki minimális ellenőrzés mellett a közösségi megosztó portálokra.

Nálam nagyobb embereknek is vannak hasonló gondolataik, két dolgot szeretnék a kollégák figyelmébe ajánlani (ha még nem találkoztak volna vele) az elmúlt napok médiával kapcsolatos közléseiből:

az egyik a Nézőpont Intézetnek a Uniomedia Communications-szal közösen készített, március 11-én közölt Médiatükör 2010-kutatása, amely 500 magyar újságíró megkérdezésével mérte fel a sajtó vélt hazai állapotát. A megkérdezettek 43 százaléka szerint elégtelen illetve elégséges a média színvonala Magyarországon, 49 százalék közepesre értékelte. 61 százalék szerint részben vagy teljesen befolyásolja a tartalmat a politika. 64 százalék szerint saját szakterületén az újságírók leginkább a vezetőség elvárásainak próbálnak megfelelni. A felmérés többi eredménye itt: http://www.nezopontintezet.hu/olvass_politikai.php?cid=308

A másik egy cikk, nagyrészt interjú Eötvös Pállal, a MÚOSZ elnökével (ilyen is van még...), a Népszabadság korábbi főszerkesztőjével (nol, vagy NSZ szombati szám) ebből a miértekre is megkaphatják a választ azok, akik eddig még nem lettek volna tisztában a média jelenlegi helyzetével és sejtelmük sem volt a várható jövőről (erre egyébként Uj Péter, az Index főszerkesztője ad a cikkben abszolút az én nézeteimmel egybevágó választ). Néhány mondatot kiemelnék, a cikk egésze egyébként itt elolvasható: http://nol.hu/belfold/20100313-a_csavargyar_hamarosan_bezar.

Eötvös Pál gondolatai:
- Olyan sehol nincs, hogy az ország rosszul működik, de a rendőrség, a tudományos akadémia vagy a sajtó jól.
- Logikus, mégsem gondoltak rá húsz éve, hogy a sajtó egyvalamitől nem tud függetlenedni, mégpedig a pénztől, az emberek vásárlóerejétől.
- A talpas újságírókat, akiket minimálbérrel vettek fel az utóbbi tíz-tizenöt évben, miközben kihajigálták az évtizedek óta pályán lévő kollégáikat, hatalmas távolság választja el a milliókat kereső vezetőktől.

Uj Péter mondja:
- Nemegyszer előfordul, hogy elindul valahol egy oknyomozás, aztán abbamarad, és hirtelen megjelennek az adott cég hirdetései: a (cég)tulajdonosok sikerrel fogják vissza a szerkesztőségeket.
- Már az Indexhez hasonló nagy portálok is küzdenek azzal, hogy az olvasók nem őket keresik fel, hanem egymásnak küldözgetik a híreket. Az újságíróknak komoly kérdéseket kellene feltenniük maguknak, mert szakmájuknak, ahogy eddig ismerték, vége.

Szóval ne pánikoljunk, kedves Kollégák, hanem inkább formáljuk magunkat versenyképessé, vagy pedig azonnal keressük meg a vészkijáratot.

Önkifejezés

2010-03-15T14:01:00.006+01:00

Bartók Eszter azt mondta egy interjúban, hogy évente akár három-négy lemezt is meg tudna jelentetni, annyi dalt ír. "Másképpen nem tudom kifejezni magam." - tette hozzá. Jó neki! - gondoltam én, teljesen szerénytelenül. Mert hiszen, ha az ember egyvalamit csinál, azt könnyebben tudja a tökéleteshez közeli szintre fejleszteni. (Épp tegnap hallottam egy riportot a tizenegynehány éves sakkozó kisfiúról, aki napi tizenkét órát sakkozik. Csinál mást is vajon?)

Nakérem, ehelyett én, szeretem sok mindenbe beleütni az orromat, és amikor végre úgy döntök: szelektálok, és kijelentem, hogy festeni és fotózni majd csak a nyugdíjas éveimben kezdek el úgy istenigazából, mert most másra kell az energia, akkor az ismeretlen utamba vezérli Brigit (aki amúgy valószínűleg egy angyal, legalábbis én nagyon jól éreztem a társaságában magam), aki a kezembe nyomja életem első vásznát, és azt mondja: lássam aztán, mire jutottál vele. A gondolat már megszületett, most festek. Brigitől tanultam azt is, hogy előtte nem kell feltétlenül iskolába mennem és az se gáz, ha elszúrom. Hobbifestő leszek - először vízfestékkel próbálkozom -, ennek ellenére a tizedik vásznam után óhatatlanul mindig jobb lesz kicsit. Ha kitartó leszek és nem kezdek el például zenét komponálni...;).
(Képek: 1. egy régi rajzom. Azokból az évekből, amikor még volt időm rajzolni. 2. alkotás megkezdve: alapozás.)

A vérpad és a szabadság gondolata (Esti fitnesz.)

2010-03-12T18:44:00.004+01:00

- Gyerekek, biztos, hogy a futógép meg a szauna egészséges? - kérdeztem kétségbeesetten, a normálisnál kissé magasabb pulzusszámal, vörös arccal és verítékezve. - Anyám sose mondta. - tettem hozzá lemondóan, sőt, gondoltam magamban, megboldogult nagyanyám is csak azt ismételgette, hogy egyek sok gyümölcsöt, attól lesz szép a bőröm. Az én jó étvágyú őseim valószínűleg még a fogyást is úgy képzelték, hogy esznek valamit, amitől le lehet fogyni (ezt a nézetet osztom, illetve továbbörökítem:)), kíváncsi vagyok, mit léptek volna a sportra?

Na de Tünc olyan szépen izzadt mellettem. Arra gondoltam, biztos azért, mert neki legalább vannak izmai. Nekem nincsenek, ami viszont azért jó, mert könnyedén csinálom meg az összes jóga- és pilatesz-gyakorlatot (még akkor is, ha egy éve nem gyakoroltam), és az sokkal boldogabbá tesz, mint ez a loholás itt a vérpadon. Reménykedve néztem a kijelzőre: még hét perc volt hátra! (Összesen húszra állítottam és kocogóra.) Két napig csak terpeszben fogok tudni menni- gondoltam elborzadva. (Így is lett aztán.) Úgy éreztem, a konditerem vasak közé szorította a testemet. A szauna meg, úszás nélkül??? Száraz izzadás. (Három napi sivatagi túra. Három napi félig szomjhalál.) Csikorgó izületekkel leszögeztem magamban, amit már eddig is sejtettem: a testet a saját súlyával kell edzésben tartani, futni és biciklizni a szabadban kell, szaunázni télen és úszás után, túrázni pedig napsütésben. Ezek után belátom, hogy nem könnyű nekem sportprogramokat szervezni, de hát sportolni sem könnyű.

Lehetne bolondabb - Tim Burton: Alíz Csodaországban

2010-03-09T12:48:00.008+01:00

A lagymatag kerettörténettől eltekintve nem okozott csalódást Tim Burton Aliz Csodaországban-feldolgozása, bár a vártnál kicsit kevésbé lubickoltam a vizuális és lelki élvezetekben. Megjegyzem: nagyon hálás közönség vagyok, hiszen mind Lewis Caroll történetét, mind pedig Tim Burton munkáit lenyűgözőnek találom; szívemhez közel áll a bolondos, néhol talán kicsit ijesztőnek tűnő varázslatuk és a bennük rejlő igazság, így ide s tova egy éve izgatottan várom, mi sül ki kettőjük találkozásából.

Nagyra értékelendő, hogy Tim Burton nem erőszakolja rá a határozott, kiforrott stílusát valami oda nem illő témára: mindig olyan történetet talál, amire tökéletesen illik a képi világa. Így volt ez az Alizzal is, mégis kicsit színesebb világot szeretett volna látni, aki valaha is olvasta vagy korábbi feldolgozásban látta a felnőtté válás e fura, kedves és gyönyörű történetét. Unalmasak voltak a Harry Potter és a Gyűrűk ura ismét megjelenő szürke tornyai, fellegei, üres és motiválatlan a konkrét, élet-halál üldözés és csata. Ennek ebben a mesében nem így kellett volna kinéznie. A furcsaságnak, ismeretlenségnek, őrültségnek és valóságosságnak kellett volna ijesztőnek lennie, nem pedig egy nyáladzó szörnyetegnek, egy csatatéri jelenetnek vagy egy elfertőződő sebnek. Amúgy azt sem sikerült igazából összeraknia a rendezőnek, hogy miért indul harcba a Vörös királynő a Fehér ellen, illetve, hogy miért kell Alíznak legyőznie a Sárkánygyíkot. Mindenesetre nagy dobás volt a 3D-s kivitelezés, bár ezentúl inkább az tekinthető őrültnek, aki - pláne fantasy történetek feldolgozásakor - nem él vele. És persze nem szabad szó nélkül hagyni azt sem, hogy az első ellenérzések ellenére Mia Wasikowska gyönyörű és egyben nagyon tökös kis Alíz lett, pont olyan, amilyennek ebben a filmben lennie kellett; Helena Bonham Carter (Red Queen) megint meg tudott lepni az állandó profizmusával és örök átváltozásaival; Johnny Deppbe (Mad Hatter) pedig még felismerhetetlenül elmaszkírozott, vörös kóchajat, macskaszemeket, véres ujjakat és rongyruhákat viselő, abszolút őrült állapotában is előbb-utóbb bele kell szeretni.

Bár nekem ez volt az első ilyen élményem (az Avatar -jegyeim betegség miatt sajnos a kukában kötöttek ki pár héttel ezelőtt), igazából nem ájultam be tőle - bár igazán lenyűgöző, ahogy az agyunk elfelejti megkülönböztetni az animációt a valódi hús-vér szereplőktől - , inkább azon gondolkodtam, hogy bizonyára lesz még mit fejleszteni a 3D-s képi megjelenítésen, és akkor öt év múlva azon röhöghetünk, milyen kezdetleges hologramm-figurák bénáztak az Alízban meg az Avatarban. Azt viszont, hogy - ugyanúgy, mint az 1900-as évek elején az első premier-plan jelenetek bemutatásakor a "szétszabdalt" emberektől elborzadó közönség - ezennel mi, az élődimenziós vizuális hatás kedvéért hülye szemüvegben vakoskodók is a mozitörténelem részeivé váltunk, biztosra veszem.

Nőnap

2010-03-08T23:15:00.004+01:00

Ma nőnap van (volt). Akinek erről egy szál csörgős nejlonba csomagolt, műanyag szállal átkötött piros szegfű jutna az eszébe, azzal tudatom, hogy az ünnepet Clara Zetkin javaslatára 1910-ben, Koppenhágában hagyták jóvá. Annak emlékére jelölték ki március 8-át a nők napjául, hogy 1857-ben ezen a napon New Yorkban 40 ezer textil- és konfekcióipari munkásnő sztrájkolt a béregyenlőségért és munkaidő csökkentésért. Az ENSZ 1977-ben ismerte el a dátumot, Magyarországon pedig 1914-ben ünnepelték először.

A baj csak az, hogy még ma is lehetne a béregyenlőségért tüntetni. Számos kutatás is alátámasztja azt a felháborító tényt, hogy szinte minden munkakörben és életkorban jelentősen többet keresnek ugyanazzal a munkával a férfiak, mint a nők. Sőt, gyakran kevesebb, gyengébb minőségű munkával is. http://www.inforadio.hu/hir/gazdasag/hir-332845. Hangsúlyozom ezt annak ellenére, hogy nem vagyok híve a pozitív diszkriminációnak: szerintem akkor kell 50 százalék nőnemű politikusnak ülnie a Parlamentben vagy a kormányban, ha ott akarnak ülni és ennek megfelelő színvonalon végzik a munkájukat.

Továbbmegyek: a biológiai felépítettségünk okán nyilvánvaló, hogy egyes feladatoknál muszáj figyelembe venniük női mivoltunkat és az lenne a jó, ha ezt el is várnánk (éjszakai műszak, szülés idején részmunkaidős foglalkoztatás, nem beszélve a fizikai munkáról, hivatásos katonaságról), ez esetben viszont nincs helye olyan követeléseknek, hogy a katonák ötven százaléka nő legyen. Sokkal célravezetőbb, ha kihasználjuk női adottságainkat, a férfi agy és a női agy közötti különbséget a munkamegosztásnál: egyes feladatokat TÖBBNYIRE nők képesek jobban csinálni (lakberendezés), míg másokat férfiak. Nemrég hallottam egy rádióinterjúban, hogy védőnő például - bármily meglepő - egyáltalán nem lehet férfi. Hoppá:). Miért? Az interjúalany védőnő szerint azért, mert "ez női dolog". Mármint a szülés. Azért ebbe nem nagyon lehet belekötni.

Van-e létjogosultsága egy pártatlan, ártatlan cukorfasznak?

2010-03-06T12:02:00.008+01:00

"Ott állt vigyorogva a polgármester, a színházigazgató, a művészeti vezető meg az Alföldi, előttük a körülbelül 60 cm magas marcipán fallosszal, amelynek nagy egyetértésben levágták a makkját." Erre a mondatra kaptam fel a fejem, amikor délelőtt bekapcsoltam a Kossuth Rádiót. Alföldi Róbert Rijekai Arisztophanész-rendezéséről volt szó.

Az Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színhában, a Görög évad keretein belül bemutatott Lüzisztraté plakátján látható (meg itt balra rögtön) az a nagy, rózsaszín marcipánfallosz, amely ugyan visszalépésre késztette az előadást támogató INA horvát olajtársaságot (a cég indoklása szerint nincs szó ilyen okokról, a színházzal történt megbeszélés alapján egy operaelőadást támogatnak a Lüzisztraté helyett), de rossz érzéseket csak itthon keltett. Rossz szájízt csak Magyarországon okozott az alkotóknak a marcipántorta. (Nehogy már közfelháborodást okozzon 2010-ben egy jól kivehetően tortából készült nemiszerv! A plakát készítője láthatóan figyelt a közép-európai érzékenységre: fotózhatta volna úgy is ugyanezt a tortát, hogy igazinak tűnjön, és még akkor se lett volna ízléstelenebb, mint egy horrorfilm posztere vagy egy szilvát nyalogató nőt ábrázoló könyvborító!) A horvátok ugyanis nem álszenteskedtek és nem csináltak politikát sem az ügyből - mint ahogyan tették volna itthon - , hanem képesek és hajlandóak voltak nevetni. Mi több: mindezt természetes, magától értetődő módon tették, minthogy egy komédiáról van szó. "Ez a darab arról szól, hogy ne legyen háború: a nők megpróbálják a férfiakat a legérzékenyebb pontjukon elkapni, hogy végezzék a dolgukat és ne a hatalommal foglalkozzanak. Van miről beszélni ebben a színdarabban és azt gondolom, hogy manapság is, mert hát elég szomorú, hogy durván 2500 éve nem változott semmi." - mondta a rendező a Kultúra.hu-nak. http://kultura.hu/main.php?folderID=1181&articleID=297220&ctag=articlelist&iid=1

Az Arisztophanész-darab egyébként már önmagában pikáns és erotikával fűtött - lehet azon vitatkozni, hogy miért erre esett a rendező választása, de talán inkább azon kellene elmélkedni, miért születtek ilyen darabok és miért a szexualitás, valamint a szerelem az, ami még ma is leginkább érdekli az embereket - legyenek ők bár színházigazgatók, cégvezetők vagy polgármesterek. Nem kell közerkölcsöt sérteni, de muszáj lenne egy kicsit könnyedébben felfogni a dolgokat, mert ez a szanaszét szaggatott, erőltetetten politikai rubrikák szerint működő magyar közélet szép lassan végleg ellehetetleníti a szimpla boldog és egészséges hétköznapi létezést is, hát még a kreatív gondolkodást, az alkotóközösségek munkálkodását, hovatovább friss látásmód vagy újabb gondolatok beleinvesztálását a művészeti alkotásba. És mindez - a befogadó és az alkotó merev, álszent, buta szemléletmód általi gúzsba kötözése - , 2010-ben már nem titkos pinceszínházak létrejöttét fogja eredményezni, hanem azt (ami már most is így van), hogy a kreatív elméink szívesebben dolgoznak Londonban, New Yorkban, Berlinben vagy Rijekában. És egy idő után nem is fognak már hazajönni.

Beszélgetések

2010-03-05T01:12:00.009+01:00

Örülök, hogy Weiszer Alinda nagyon szereti a pszichológiát és a szociológiát. Emellett pedig az évek során profi műsorvezetővé érett, így annak ellenére, hogy gyakran a saját ízlésvilága szerint válogatja meg a vendégeit (Záróra, m2), mindig egy, a nézők számára is érdekes, gondosan felépített interjút tár a tévénéző elé.

Szeretem, hogy pozitív, nyitott személyiség, aki szeret nagytudású, elismert, rendkívüli és elbűvölő emberekkel beszélgetni. Vagy mindenfélékkel. Csütörtök este például az emberi kapcsolatok néhány, nem mindenki által ismert alapvetését (egyebek mellett, hogy az "egymásra hangolódás" valódi, fizikai szinten bizonyíthatóan létezik) hallhattuk, illetve a pszichoterapeutai működés hátteréről tudhattunk meg érdekes dolgokat Bagdy Emőkétől.

Én is szeretem a pszichológiát. (Muszáj közbeszúrnom, hogy a napokban láttam Bősze Tímea Lux Elvira szexuálpszichológusról készített portréfilmjét, Női szerepeim címmel. Ennél a 45 percnél ugyanaz volt a helyzet, mint Alinda 45 perceinél: maga a személyiség volt annyira erős és érdekes, hogy a riporter valódi feladata az lehetett, hogy megteremtse a megnyíláshoz szükséges légkört, aztán valamilyen mederbe terelgesse a beszélgetést.) Csatlakoztam is Magyarország legnagyobb internetes pszichológiai kutatásához, ami abból áll, hogy szabadidőmben önismereti teszteket töltögetek ki (meg is kapom az ereményt az oldalon), cserébe pedig hozzájárulok ahhoz, hogy tudományos célból felhasználják a válaszaimat. Ehhez természetesen részletes regisztráció szükséges (életkor, végzettség, stb.), de az oldalon mindenki anonim marad. Itt megnézheted:
www.psychogalaxy.hu.

Kapcsolódó cikkek:
Maslow keltette gondolatok:
http://jelenido.blogspot.com/search?q=maslow
The Flow:
http://jelenido.blogspot.com/search?q=Flow

Jelenidő

2010-03-05T00:00:00.005+01:00

Nem mindig jó, ha az ember abszolút jelenidőben ragad. Az addig rendben, hogy befejezzük a múlton való elmélkedést, töprengést és az azzal kapcsolatos elemezgetést (megvolt), de ugye el is kéne indulni valami jövő felé. (Állítólag én olyan vagyok, mint egy fullextrás autó, csak sajnos rükvercben indultam el;).)

Egyszer, amikor már nagyon dühös voltam magamra, amiért nem tudok annyi információt rögzíteni, amennyit szeretnék (de századannyit se) az a rendkívül frappáns gondolatom támadt, hogy kicserélem a blogmeghatározásban foglaltakat arra az egyszerű kijelentésre, miszerint: "mindent elfelejtek, ergo csak jelenidőben létezem."

A mindent elfelejtés nem azt jelenti, hogy kifut a tej, hanem, hogy esetenként úgy nézek az egyszer már megtanult, látott, hallott, valaha valamilyen szinten rögzített adatra, mintha sose láttam volna. Kínos. De meg lehet szokni;). Alapvetően bírom, hogy itt száguldanak az információk a terabyteokon és ugyanúgy szétszórhatom őket a képernyőn, mint az ágyam (kanapém, asztalom, konyhám, fürdőkádam) környékén a könyveket. Néha azt gondolom, soha nem fogok már semmit sem végigolvasni, mert eltérítenek a közbeszúrt linkek, eszembe jut egy érdekes, ám egészen különböző téma, megkívánok egy másik könyvet, cikket, lapot, adódik egy feladat, amihez olvasni, tanulni kell vagy egyszerűen ott a munka, ami miatt muszáj több forrásból tájékozódnom. Vagy csak úgy ülök, ücsörgök, gondolkodom, esetleg másokkal beszélgetek. Sokat. Közben meg a gigabyteok alkotta ezer sávos sztrádán pont úgy elhúz mellettem egy motoron az idő, bukósisakban, mint A szív sötét oldala című filmben.

Mivégre a nagy kanállal történő befogadás, ha közben bent reked az információhalmozás táplálta tapasztalat? Látván mások napi 20 órás folyamatos agytevékenységét, hülye kifogásnak tűnik, hogy nincs ihletem, nincs agykapacitásom, nincs energiám. Fura, nálam ezek a dolgok akkor jönnek, amikor hagyom, hogy kifussanak belőlem a megszerzett információk és átmosson a nap, a szél és elborítson az idő lényegtelenségének bizonyossága felett érzett elégtétel. Ilyen helyzetekben pedig az ember mindig azt gondolja, hogy ráér később is papírra vetni a gondolatait, hiszen ebben a végtelen, termékeny csapongásban az nem könnyű feladat. (Lehet, hogy a korral nemcsak a csapongás apad el, hanem a gondolatok is?)

Ezzel szemben az amerikai szemléletű cybertrénerem - aki szerint egyébként már maga a blogos kapcsolatteremtés is maga egy ősközösségi forma, sokkal gyorsabban és hatékonyabban száguld az ember a közösségi megosztóportálokon vagy a telefonról is bármikor elérhető, gyors, rövid és praktikus twitteren - azt mondja: egy árva percet sem szabad késlekedni, hiszen épp most van a pillanat, amikor megvalósíthatjuk - és amikor meg kell valósítanunk - a dolgokat, amiket szeretnénk. Mondjuk én most speciel épp borzasztóan álmos vagyok, de azért igazat adok neki. Ha már így itt ragadtam jelenidőben, talán neki is kezdhetnék;).

(Kép: Impossible is nothing. Ez egy Adidas-szlogen.)

Téma és variációk

2010-02-25T14:27:00.006+01:00

Választási kampány ide vagy oda, az első napsugaras tavaszi napon úgy tűnik, az újságírókat jobban foglalkoztatja a Facebookon a szerelem, a természet (egyik kolléga már hóvirágot is fotózott az erdőben reggel, majd gyorsan feltöltötte a munkahelyen gép előtt senyvedőknek) és persze a hülyeség, mint a legújabb korrupciós botrány vagy a kutyák láthatósági nyakörvének bevezetéséről szóló híradás. Röpködnek a versrészletek - de nem ám valami kortárs szociokölteményből, hanem a legromantikusabb szerelem-halál dalok Adytól, Radnótitól, Pilinszkytől, József Attilától - , gyülekeznek a dallamok - az A.E. Bizottság Szerelem, szerelem című dalára (A kutya éji dalából) stílusosan a lengyel Manaam zseniális Wyjatkowo zimny may-ával tüzeltem vissza (nekem most ez a kedvencem: http://www.youtube.com/watch?v=X2Fzo99NeXU) - és ha már előkerültek a kutyák a tavaszban, akkor végre ide másolhatom ezt az általános iskoláig visszanyúló vers-emléket, a nyelvi lelemény feletti első önfeledt öröm okozóját, amely tulajdonképpen teljesen aktuálisan arról szól, hogy ma szép árokszél van, csupa futkosás, remek nóta sugárzik a kutyákból és mindenki rabkocsiban tölti a napot, még az idő is csupa hang:).

Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.

Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a futkosásban és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is rabkocsi remekel.

Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a kutyákra és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta rabkocsizik.

Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten és mindenki hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik.

Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból és rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is sugarazva futkos.

Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen és a kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt.

Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon és idős rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik.

Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban és remekül időz mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik.

Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban és kutyát tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban napozik.

Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba és kutyás árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is nótázva mindenkizik.

Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen és hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.

Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen és remek rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik.

(Weöres Sándor: Téma és variációk)

Dolce Vita

2010-02-24T00:16:00.008+01:00

- De ne nyúlkálj bele a billentyűzetes kezeddel!!! - ütöm a kollégám pracliját, amivel nekiáll darabolni az este tízkor számomra felajánlott tábla csokit. Az én kezem is billentyűzetes. - Ezért vagyunk mindannyian betegek - erősködöm a kollégium után a munkahelyem tépázta tisztaságmániám utolsó foszlányaival, aztán egy csöppet sem meglepő fordulattal - miközben érintés és rágás nélkül eltüntetem a tábla csoki utolsó morzsáit is - komolyan fölteszem a csöppet sem elcsépelt kérdést: - Szerinted híztam?

- És felnézek, csokis szájjal és dudorodó orcákkal: bizony, komoly választ várok, nem pedig afféle férfias rutin-labdalecsapást, miszerint, dehogy, drágám. Tibor persze nem adja olyan könnyedén: - Nem - válaszolja -, csak izmosabb lettél, mióta úszol. Ezt ugye, nem hagyhatom annyiban. - De, de - erősködöm - , és pont ma, amikor az MTI fotósa belefényképezett a médiatörténelembe (archívum). Téged is belefényképezett. - teszem hozzá. - Igen - mondja ő - , de te tegnap még sokkal jobban néztél volna ki rajta. - Igen- mondom én, hangomban aggodalommal. - Tegnap még nem volt ez - méltatlankodom idegesen. - Nem voltam ilyen kövér, sőt, még délután sem, amikor a kiadós ebédet befejezve, a kávéhoz megettem azt a méretes, csokival bevont marcipánrudat - hát a reggeli mézes kávé-túrós süti ébresztőnél meg pláne! - és nézd meg most? Most alig ér körbe a ruhám. -Tegnap még más voltál - mondja apátiával Tibor, arcába töm néhány csokis bulátát a billentyűzetes kezével. - A kisboltban vetted? - kérdezem, elszaladok kezet mosni, mielőtt belekíváncsiskodom. Ha nem lenne a kisbolt, a csokiautomata, a szemközti cukrászda és a réteses, akkor már biztosan éhen haltunk volna. Még szerencse, hogy mindig hoz valaki valami lekvárt, mézet vagy süteményt, amit muszáj megkóstolni, valamint, hogy tíz pöttyös túrórudit kell büntetésként perkálnia annak, aki szakmai hibát vét. A biztonság kedvéért mindig hoz valaki tíz túrórudit, ha hibázott, ha nem.

- És akkor holnap mi lesz? - kérdezi este tizenegykor, mielőtt hazaindul. - Hozzak rétest reggelire? - Hát persze - válaszolom értetlenül. Micsoda kérdés. - Holnap úszni megyek, te dinnye. Nem lesznek súlyproblémáim.

(Kép: úristenmiez-dejólnézki!!!)

Rodeó

2010-02-22T18:01:00.013+01:00

Olyan leszek, mint egy náthareklám - nem, nem nátha ellenes szer, mert olyan nincs, és ezt minden felnőtt ember tudja is, mégis próbálkozik, hátha 6 és fél napra rövidítheti a tünetek akkut jelentkezésével meggyalázott 7 napos periódust, amelyben annyi sok fontosabb dolga lenne - szóval náthareklám: előtte-utána.

Beteg voltam, fájt a fejem és amúgy is, olyan elképzelhetetlenül hideg volt ez a tél - hideg, nem pedig hosszú - , mindig, amikor már az utolsó erőnkkel szerettünk volna túllenni rajta és hirtelen tavaszban ébredni, akkor jött még egy adag hó és fagy és eső, elvéve a hirtelen beköszöntött jólét hirtelen jött boldogságának esélyét is: ilyen nem lesz idén. Évekig cipeljük még ennek a télnek a terhét, de többnyire örülünk, mert - bár a ruhatárunk ócska, kopott kombinációi épp olyan szánalmasak, mint a nemrég kiesett ablakra utólag szerelt rögzítőpánt - megúsztuk amputálást magával vonó fagyások nélkül. Ha most jön még egyetlen, pár napos hideghullám, az épp olyan végzetes lehet, mint az első téli hideg - mondta egy hajléktalanszálló vezetője. Feléltük tartalékainkat. Ám: visszafordíthatatlanul elindultunk megint a spirálon felfelé: nem dobbantóról ugrottunk, azért nem vettük észre, de ha jobban figyelünk, rájöhetünk, hogy az ablakunk alatt hetek óta torkaszakadtukból üvöltenek a madarak. (Hogy mit, azt most a korhatárkarika hiánya miatt nem írom ide, de az I.L.L. madárszakértő úr kérdés nélkül megmondja mindenkinek;). )

Tavasz van - állapítottam meg, miközben hajnalban felébredtem, nem a GDP-arányos költségvetési hiány gondja, hanem a bennem cikázó energia miatt, és - jobb híján - rég nem érzékelt frissességgel nekiláttam az olvasnivalómnak, aztán még ugyanilyen tempóban bírtam az egész napot. Tavaszt jelent, hogy délután 5-kor világosban indultam haza, és hogy a kátyús úton afféle szuzukis rodeo-sztárként, a sebváltó felett egyensúlyozó ollé-ra emelt jobb kézzel és lassú csípőmozgással ugrattam hazáig, miközben az évben először leengedhettem az ablakot is. Sőt, az is tavaszt jelent, hogy ismét megjelentek az autós közlekedést - ha még amúgy nem lenne az - életveszélyes extrém sporttá nemesítő biciklisták, akik szintén extrém sportot űznek szimpla közlekedés közben, pusztán azért, mert a budapesti utak az egyidejű biciklis és autós közlekedésre egyszóval alkalmatlanok.

De ugye, legalább tavasz van: érezni lehet a levegőben. Tüsszentek, de azt hiszem, ez már nem a náthától, hanem a tavasztól lehet - türelem-virág-pollen vagy mifene - , és spirál, emberek, amin az elmúlt időszakban lefelé zúgtunk ugyan, de határozottan nem körbe-körbe jártunk, ez is egy bizonyíték arra, hogy spirál, meg hogy tavasz van: a fekete-fehér képeken - előtte - még azt gondoltam, soha többé nem leszek képes leírni egy épkézláb mondatot és soha többé nem fogok bejegyzést írni ebbe a blogba. És akkor tessék.

Macskás

2010-02-19T21:44:00.007+01:00

Az első saját macskámat napozás közben találtam a kertben 16-17 évesen. Annyira pici volt, hogy útját állta egy földön heverő faág és nem tudott rajta áthaladni. Az anyja ment elől, ő lemaradt és torka szakadtából üvöltött. Ezt a cincogást hallottam meg én. Aztán az anyamacska nem is jött vissza többet, ez a kis, négy fehér zoknis, fehér mellényes szürke házimacska meg olyan vad volt, hogy nem is lehetett megközelíteni. Csak melegítettem neki tejet és messziről néztem, ahogy eszik. Illetve, ahogy tanul tányérból enni. Minden nap kicsit közelebb ültem, mert hittem a mesékben: úgy lett Szép Fülöp az én saját állatom. (Családi macska mindig volt sok.) És ezt ő is tudta, hozzám ragaszkodott. Azt is megéreztem, amikor baj történt vele.

Aztán már máshol éltem, amikor gyerekek állítottak meg az utcán a ház előtt, egy dobozban egy féltenyérnyi, szürke, fehér lábú, fehér mellényű kiscicát szorongattak. - Valaki elásta élve - siránkoztak, de nem vihették haza, az anyjuk mondta nekik, vigyék el valakinek. Fiú macska volt. A doboz fél percen belül náluk maradt üresen. Olivér pedig, első estéjét egy 30 fős lakásavató buliban töltötte nálunk, így lett belőle Jenő (és talán így lett őrült is teljesen), a fiúk egyhangú szavazása eredményeként. Csillagom Jenőke Olivér a legidegbetegebb macska volt, ami élt a Földön - persze, mert kiheréltetted, mondták a fiúk egyhangú sértődöttséggel, attól épp nyugodtabbnak kéne lennie, mondtam én megfáradtan és értetlenül - de a legagyonszeretettebb is. A fiúknak így még egy okuk lett ünnepelni - például Jenő napon - én pedig hivatalosan is a macskás lánnyá váltam, macska-anyává, aki halálra hatódott, amikor Karácsonykor nem elég, hogy női karácsonyfát díszítettek neki (a fiúk, egyhangú szeretettel:), hanem meg is ajándékozták egy macskát formázó antik, ezüstözött levélnehezékkel. Azóta is az egyik kedvenc tárgyam (1 szép tárgy című blogbejegyzésben látható).

És bár - mert érdeke így kívánta a kertes ház miatt - ott hagytam Jenőt, ahol eddig is lakott, én azért lélekben már csak olyan macskás nő maradtam. A gombolyagos giccsen kívül jöhet a témában szinte minden: Faragó Géza, Vaszary János, profi macskaportrék és neten terjedő vizuális macskaviccek. Bírom őket:).

Az jóslásokrul és csudatételekrül

2010-02-17T16:11:00.010+01:00

Szenvedélyes ember vagyok, és mint olyan, szerelmes természetű. Persze ez nem azt jelenti, hogy gyakran lennék szerelmes férfiakba, hanem, hogy szerelmesítőnek találok helyeket, pillanatokat, élethelyzeteket. Embereket is: nőket, férfiakat, idegeneket és barátokat. Vagy pedig kiábrándítónak. Éppen ezért talán furcsának tűnhet, hogy mindezzel együtt racionális gondolkodásúnak tartom magam. Például mert megütközöm kissé, amikor negyvenes férfiismerősöm közli velem: spiritisztához megy. Mivel nem vagyok előítéletes, azonnal utána is nézek, mi lehet az. Előtte viszont kapásból ezt kérdezem: - a feleséged küldött? - Merthogy a spiritisztákban ugyan nem, de a pszichológiában erősen hiszek:).

Nem vagyok én olyan veleszületetten hitetlen (sőt!), csak elutasítom a vakbuzgóságot. Minden vakhit kapaszkodás, ami nem feltétlenül baj, ha közben keresgéljük, felfedezzük önmagunk, nem pedig mástól várjuk a megoldást a problémáinkra. Van egy régi kolléganőm, akit hosszú ideje bármikor hívok, nem ér rá találkozni, mert hol jósnőhöz, hol táplálkozási szakértőhöz, hol meg életmód-tanácsadóhoz rohan. Mégis mindig van valami baja (egyebek mellett úgy jojózik a testsúlya, hogy magam se hiszem el, pedig folyamatosan, erőltetetten sportol, nem eszik húst és csak bioételeket fogyaszt. Meg sok-sok édességet...). Lehet, hogy néha borospohár fölött kellene egy jóízűt beszélgetnie a barátaival, miközben zsírosdeszkát zabál? A legjobb barátnőm hipohonder volt, klausztrofóbiás és meglehetősen hisztériás, amíg nem lett olyan munkája, ami lekötötte a túl sok szabadidejét. Azóta kutya baja. Nemrég találkoztam egy házaspárral, akik bio-élelmiszereket árultak, például félliterenként 500 forintos forrásvizet, amelytől elképesztő magas volt az energiaszintjük, és ezt mérőkütyük adataival bizonyították is. (A fantasztikus kereskedelmi érzékkel rendelkező pasi számára mondjuk látszólag elegendően magasnak tűnt az én energiaszintem is - úgy hívta, kisugárzás - , pedig egy kortyot se ittam a forrásából. És nem is rendeltem belőle;)) És végül, az általam a racionalisták racionalistájának gondolt kollégámról derült ki: keresi a Nirvana felé vezető utat. Szóval: keresgélünk.

Persze ne keverjük össze a dolgokat. Hiszek a keleti életfilozófiában, de kiráz a hideg az ímélben forwardolt Buddha-idézetektől. Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy szerencsétlenség fog történni velem, ha 3 percen belül nem küldöm tovább ezeket a maileket (tudták, hogy háború idején falun szokás volt hasonló levelet küldeni a családoknak? Ha nem küldik tovább, sokszorosítva, meghal a fiuk a fronton? És másolták a kézzel írott, kegyetlen leveleket...) Szerintem Müller Péter is megőrült kicsit, amióta azt hiszi, ő a megváltó reinkarnációja vagy szóvivője (eddig csak azt hitte, Dosztojevszkij lelke kelt újra életre benne), de legalább nem árt senkinek. Sőt, talán használ is, mint Márai Füveskönyve általános igazságai az útkeresőknek. Gondolkodunk, fejlődgetünk. Szeretjük, ha valaki kimondja helyettünk a gondolatainkat, mondjuk egy versben. Már, ha ráérünk olvasni, gondolkodni. Mert ebben az esetben nem rohanunk jósnőhöz, és rájövünk, hogy többé-kevésbé mindannyian meg tudjuk fogalmazni ugyanazt - sokan sokkal választékosabban tennék - , amit Paolo Coelho, csak ő jól megél belőle;).

Hogy én miben hiszek, mondjuk a pszichikai-fizikai tréningként kezelt jógán és pilatesen, meg a citromfű-illóolaj, a teafa-szappan és a csalántea jótékony hatásain kívül? Például - tapasztalati alapon - a születési csillagjegyben (és aszcendensben, természetesen:). Mármint az ezek által meghatározott fő jellemzőkben. Persze a szociális környezetben és a nevelésben méginkább, de még mindig kapok meglepő információkat. Az egyik barátnőm - racionális, sok nyelven beszélő negyvenes - egy beszélgetés alkalmával nagyon komolyan azt mondta: kettőjük életében a születése óta a gyereke dönt mindenről. Mert egyszerűen erősebb jellem. Skorpió - tette még hozzá. És látom, hogyan megy ez náluk, csöppet sem zökkenésmentesen, de úgy tűnik, mintha eleve elrendelten...

Az én csillagjegyem - és aszcendensem - bármilyen részletes leírása tökéletesen illik rám. És nem azért, mert általánosságokról szólna. ilyenek mellett azt hiszem, nem lehet elmenni, de nem kell azért túl sokat foglalkozni sem vele. Szerintem inkább azzal kellene, hogy tiszteletben tartsuk a fizikumunkat és hogy ne engedjük át senkinek az agyunktól az irányítást. Azt, amelyik befelé és kifelé egyaránt hat: nem a hétköznapi értelemben vett, szűk látókörű racionalitásról beszélek. Erre jó a jóga, a pilates és a pszichológia. Nevezhetjük agykontrollnak is, mit bánom én. És akkor lehet élvezkedni az olyan csuda dolgokban is, mint például a valóban létező telepátia, aminek az alapfeltételét Jung úgy nevezte, kollektív tudattalan. Ezzel együtt pedig visszatértünk a keleti elméletekhez, filozófiához, vallásokhoz, amelyek szerint szintén minden mindennel összefügg.

Ó, hát persze, ez utóbbiakról nem tudok szinte semmit én sem (a sokféle érdeklődésem miatt hajlamos vagyok szétforgácsolni a figyelmemet a csillagjegyem szerint. Illetve: szó szerint;).). Van hát még nagyon sok tanulmányoznivalóm. Például a magas energiaszintemmel kapcsolatosan, amely miatt, ha ideges vagyok, képes vagyok szó szerint leverni a biztosítékot (mint történt az hétfőn hazaérkeztemkor). (Két ajánlott irodalom rólam: http://jelenido.blogspot.com/search?q=kisug%C3%A1rz%C3%A1s%2C+energia :) Hogy ez meg hogy lehet...?

(Kép: a prágai Orloj, borús időben.)

Altman: Az utolsó adás

2010-02-13T23:59:00.009+01:00

Szabad-e valamit túl sokáig csinálni? Ez az elsőre egyértelműen eldönthetőnek látszó kérdés jutott eszembe, amikor sokadszor peregni kezdett előttem egyik kedvencem: Robert Altman utolsó filmje. Az utolsó adás (magyar címe az eredeti munkacím tükörfordítása, amit tragikusan örök-aktuálissá tett, hogy 2006-os bemutatója csak néhány hónappal előzte meg az akkor 81 éves Oscar-díjas rendező halálát) egy olyan rádióműsorról szól, amelynek, a benne szereplőkkel együtt rég lejárt az ideje. Valahogy mégis maradt - akkor még ilyen időket éltek - , és csak 30 év után jött egy befektető (Tommy Lee Jones), hogy a szombat esti shownak otthont adó kisvárosi színházzal együtt ledózerolja.

A film egyetlen este, az utolsó este története a színpadon és a színfalak mögött, ahol nemcsak emiatt lesz valahogy mindenkinek nosztalgiázhatnékja, hanem azért is, mert az embernek rendszerint egy idő után már csak az emlékei a történetei és a jelene, az csak jelen. Meryl Streep, Lily Tomlin, Kevin Kline, Garrison Keillor, Woody Harrelson és még sokan mások brillíroznak az unott képpel és százéves, megfáradt rutinnal, de teljes életükkel színpadra lépő hakni-művészek szerepében, akik a színfalak mögött századszor mesélik el egymásnak múltbéli történeteiket, színes anekdota-füzéreket gyártanak az életükből és közben majonézes szendvicset esznek. Altman nem feledkezett meg a szokásos, fanyar humoráról: az elmúlásról is úgy beszél, hogy egyszerre támad kedvünk nevetni és sírni, és még egy gyönyörű angyal jelenlétét (Virginia Madsen) is megengedi magának. Úgy beszél az elmúlásról, hogy élni támad kedvünk.

"A maga viccén nevettem, amikor nekivezettem az autómat annak a fának. Szóval úgy is felfoghatjuk, hogy maga ölt meg." - mondja a fehér ballonkabátos angyal a két műsorszám között bugyuta reklámokat mikrofonba olvasó, szükség esetén bravúros és elképesztően vicces időkitöltő malőröket alkalmazó műsorvezetőnek. "Szóval, ha maga nem felejti ott az apámat a benzinkúton, akkor nem megy be abba az étterembe és nem találkozik anyámmal. És akkor nem születtem volna meg én." - mondja a szőke lány (Lindsay Lohan), aki az öngyilkosságról ír verseket és zokog, amikor adás közben holtan találják az egyik öreget, aki néhány perccel korábban még tragikomikusan, fogatlanul és elcsukló hangon énekelte a country-duettet a mikrofonba.

Unalmas, színvonaltalan, giccses és túlhaladott a műsor, aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy valamiért mégis ragaszkodik hozzá, nemcsak beleférkőzött a mindennapjaiba, hanem azokká vált; elnevetgél ugyanazokon a poénokon, amik egyébként már régen sem voltak viccesek, és értetlenül áll azelőtt, ha valaki hirtelen megjelenik és közli vele: le kell húznia a rolót. Hiszen még éppen olyan jól szórakozott.

(Aki bővebbet szeretne a filmről és annak helyéről R.A. életművében, egy igazán méltó írást olvashat itt:
http://asanisimasa.blog.hu/2009/08/08/robert_altman_az_utolso_adas_a_prairie_home_companion#comment-form)

A sírásra visszatérve (Avagy: mosolyméretek)

2010-02-13T17:44:00.008+01:00

Először is, köszönöm az aggodalmat; a rémület fokából arra kell következtetnem, hogy mások nem szoktak csakúgysírni, vagy legalábbis nem túl gyakran.

Nyugalom, én is egyre kevesebb időt tudok erre a hobbiszintű lélekmarcangolásra szánni, de volt idő, amikor két teljes napig zokogtam egy háborús film után (Der Untergang, A bukás - Hitler utolsó napjai, rendezte: Oliver Hirschbiegel. Egy csepp vér sincs benne. Itt kell megjegyeznem, hogy Spielberg Ryan közlegény megmentése című, 1998-as opusza után 10 évig nem néztem olyan filmet, amiben vér folyik. Akkor, 1998 telén kivittek a moziból...mondjuk, nem is a vér, inkább a vérontás miatt.), tudniillik, a háború értelmetlensége, áldozatai és folyamatossága felett érzett keserűségemben (jó, ifjú huszonévek, amikor az embernek még van ereje az egész világ fájdalmát magára venni - és van ereje harcolni is az egész világért vagy az egész világ ellen), ja és azért, mert - akkori nézetem szerint (2004), a III. Világháború - különféle, rengeteg civil áldozatot követelő terrorcselekmények formájában - már évek óta tartott.

A legszürreálisabb utcai sírást pedig - a sajátjaimon kívül;) - , Budapesten láttam 2006-ban, a Pannónia utca belvárosi részén, ahol a keskeny járdán, a parkoló autók mellett araszolva jött szembe egy középkorú, kissé molett nő kabátban, hatalmas tortásdobozzal a kezében és leplezetlenül, arcát egyenesen az utca többi embere felé fordítva szembebőgött velük, két orcáján patakként folytak a könnyek. Miért sírt?????? Én bevallom, hogy az első döbbenet után (persze már nem a szemébe), kiröhögtem, mert azért ez groteszk módon vicces jelenet volt. Csakis a torta miatt. Tortával bőgni majdnem olyan, mint virágcsokorral bankot rabolni, nem? Remélem, később ő is jól tudott szórakozni emlékebeli saját magán.

És végül egy életszemlélet-szintű bölcselet a felismerhetetlenre vixolt, de változatlanul tartalmas, kedves és végtelenül tehetséges Bartók Esztertől, aki egy rádióinterjúban Mosolyméretek című új lemeze kapcsán azt mondta: rájöttem, hogy mindenhogy mosoly, akkor is, ha épp lefelé görbül. (:

Új, kezdet, együtt, siker.

2010-02-10T00:42:00.005+01:00

Meg kell jegyeznem, az elmúlt időszak kommentjei sokkal figyelemreméltóbbak, mint az elmúlt időszak blogbejegyzései. Hajrá, kommentelők;)! Örülök, hogy amikor a humorom búvópatak, másokból akkor is ömlik és nem restek cseppjeit szórni felém. Hátha termőföldre hull. Vagy mi. (Barátnőm nagyapja fennkölten a konyhában: - Ha meghalok, engem égessetek el! És szórjátok szét a kertben a hamvaimat. - Barátnőm nagyanyja rikácsolva: - Peeersze! Az hiányzik még, hogy kikeljé'!)

Kis estiség

2010-02-09T23:50:00.006+01:00

Nekem estére általában kisimulnak a dolgok. Nem gondolom, hogy aludni kéne rájuk egyet. Ha rossz, a reggeli fénynél még elviselhetetlenül rosszabb. Este viszont tompa, gömbölyű fényű, áttetsző. Olyan, mint egy történet, amely most íródik, ebben a pillanatban.

Muszájból éjjeli műszakban dolgozni: az egyik legnagyobb teher és legnagyobb áldozat. "Aki éjjel dolgozik, egy másik városban él." (Val, Tennessee Williams: Orfeusz alászáll.)

Sajnálnám, ha az estéimet legalább egy kicsit ne úgy tölthetném, ahogy én azt magamnak kitaláltam (vagy ahogyan valaki azt kitalálta nekem), ezért ha éjfélkor érek haza, akkor sem alszom el azonnal tusolás után. Előbb le kell lassítanom. És este le lehet. Lehet nem politikát olvasni, hanem szépirodalmat. Teát kortyolni, forró fürdőt venni. Lehet dolgozni is, csöndben, zavartalanul, és ha elfáradtunk, meg lehet pihenni.

Úgy lehet beszélgetni, ahogy nappal sosem. Kiszökni utcákra, beülni mozikba, tereken bámulni az embereket....lehet szentimentálisakat írni, mint ez itt és lehet plusz millió ráncot gyűjteni. Vagy kisimultan átaludni minden este a másik város időszakát.

Sírás

2010-02-08T23:20:00.006+01:00

Volt már, hogy síró nőt láttak a volán mögött? Fokozom: volt már, hogy rávillogtak, dudáltak egy, sebességüket korlátozó, haladásukat akadályozó autósra, és aztán látták, hogy vezet és sír? Mit gondoltak? Hogy balesetveszélyes? Hogy őrült? Próbáltak tippelni, mi baja lehet? Gondoltak arra, hogy meghalt valakije? Hogy elhagyták? Hogy elbocsátották a munkahelyéről? Hogy a szeretteivel történt valami? Vagy azt gondolták, csupán hisztériázik? Rossz napja van? És ezért megöl másokat az úton? Gyűlölték? Szánták? Egyáltalán nem érdekelte Önöket? Gondoltak arra, hogy esetleg azért sír, mert rádudáltak?

Vagy inkább arra gondoltak, hogy semmi közük hozzá? Bőgjön otthon? Legyen öngyilkos úgy, hogy nem veszélyeztet másokat? Amúgy igazuk van:). Van egy kedvenc baleset-jelenetem egy olasz filmből, sokszor eszembe jut. A címe: Agata e la tempesta (a csodálatos Licia Magliettával), magyarul kicsit banálisan Szex, szerelem, olaszok. A varrodatulajdonos Romeo angol nyelvleckét hallgat a kocsiban, és hirtelen előtte terem egy szamár. A legváratlanabb pillanatban mind a film, mind pedig Romeo szempontjából. Fékez, és csattan. Mire a kamera - vidám zene kíséretében - a szamárról az út melletti fára svenkel, már csak a trapára tört autót látjuk - azt hiszem, a halott Romeot is - és a fán szerte-szét lobogó színes, új ruhamodelleket. Nem muszáj mindig gyászzene mellett meghalni. Nem muszáj mindig elfordulni, ha egy nő sír. Nem muszáj mindig villogni, dudálni és integetni, ha egy autó akadályozza a forgalmukat.

Számvetés - Sergi Belbel: Toszkána a MU Színházban

2010-02-07T12:01:00.006+01:00

Sergi Belbel szerint a felnőttkori krízis nincs letudva a harmincas éveink elején esetenként ránktörő pánikkal vagy depresszióval; a párkeresés, megállapodás, karrierépítés, gyerekvállalás problémái nem sokkal később a negyvenes évek elfáradásába, beszürkülésébe, a kapcsolat zsákutcába jutásába, a betegséggel, halállal különböző szituációkban történő szembesülésbe csapnak át és végül egy újabb számvetésben csúcsosodnak ki. Elértem-e? Lehet-e még javítani?

A negyvenes évei végén járó katalán-spanyol író és a negyvenes évei elején járó rendező, Baksa Imre ragyogóan egymásra talált ebben a nem kevés humorral átitatott jelenetfüzérben (a Toszkána a szerző legújabb, 2007-es munkája), amely első ránézésre hétköznapi szituációk illetve képzelgésszerű párbeszédek egymásba ügyesen átbukfencező sorozatának tűnik, csak végül derül ki, hogy a dráma egy darab, kerek, egész. Csakúgy, mint az ember, aki ezeket a jeleneteket mind-mind, rövid időn belül átélheti.

A Toszkána erőssége, hogy nagyon mélyen látja a dráma pontos helyét a mindennapi élethelyzetekben - én ezt az értelmet tudtam találni a számomra kissé erőltetettnek tűnő, visszatérő mobilcsörgésnek: megmutatta a dráma pontos helyét - , és az korántsem a drámainak látszó, de már előkészített szituációkban van: a szakításkor nem csörög a telefon, a temetésen meg egy röhejesen groteszk beszélgetés zajlik a halott és a koporsó felett álló családtag között. Ott van viszont a végét járó párkapcsolatokban, az oda nem figyelésben, az oktalan féltékenykedésben vagy a megcsalásban, a családon belüli erőszakban, a viselt betegségben, a végignézett haláltusákban, a magukra hagyott barátokban, az elszalasztott vágyakban és beteljesített félelmeinkben, és persze ott van, amikor évekkel később visszafejtjük kudarcaink sorozatát - életünk összefüggéstelennek tűnő, de nagyon is összefüggő jeleneteit - és megtaláljuk azt a pontot, ahol, vagy ahonnan kezdve nem viselkedtünk jól. Ahol elrontottuk. Ahol talán még eldőlhetett volna, hogy másképpen legyen.

(A képen Huszár Zsolt, Cseh Judit és Szabó Márta; a negyedik szereplő Kövesdi László, mindannyian a Neptun Brigád művészei.)

Dögöljön meg a szomszéd tehene is! Vagy inkább csak az övé.

2010-02-04T12:15:00.009+01:00

Kicsit mintha kezdenénk besokallni a mínuszoktól. Amúgy is, de az egyre szűkülő személyes költségvetés (és élettér) fenyegető hatásai, a munkáltató (ha még van) ezzel ellentétes arányban változó (növekvő) arroganciája és a kampánygépezet gyorsulása közepette méginkább. Vagy ez csak néhány újabb mentség az utánozhatatlanul negatív magyar mentalitásra?

Én értem, hogy nem lehet könnyű T-Online-os karbantartónak lenni szakadó hóban, de azt is tudom, hogy rajtam kívül nem sok ember bírná ki gond nélkül, hogy 3 napig nem üzemel a tévéje. Télen. Mínusz 15 fokban. Az egyre szűkülő személyes költségvetés, a munkáltató hatásai meg a kampány közepette. Egyébként V.I.P. vagyok, csak jófej, így ugyanazt az ügyfélszolgálatot hívtam, mint bárki más. Meg is kaptam: egy délelőtt a vezetékes telefonomba üvöltő munkást, aki számonkérte rajtam a kapucsengőmet. Ami ugye nincsen. Egyebek mellett a szűkülő személyes költségvetés, meg a munkáltatóm növekvő arroganciája miatt. De mondjuk én csengő nélkül is kibírom. Gond nélkül. Évekig.

Először meglepetten próbáltam megnyugtatni, aztán határozottan rendre utasítani a telefonomba kiabáló középkorú férfit, hogy azzal nem megyünk semmire, ha telefonon ordít velem, lemegyek, beengedem. Ott állt, deres bajusszal és köszönés helyett folytatta a felháborodott méltatlankodást, hogy ő a saját mobilköltségén hívott fel engem, mert nekem nincs csengőm! Javasoltam neki, hogy ezt itt azonnal fejezzük is be és esetleg nézze meg az IP-tévémet, mert én azért fizetek, hogy működjön, ő viszont azért kapja a fizetését, hogy idejöjjön és megoldja az ezzel kapcsolatos problémáimat. "Én el is mehetek!" - válaszolta a lépcsőn felfelé sértődötten és elindult lefelé. Én ilyen még életemben nem láttam: leosztott a saját házamban a kivezényelt munkás, aztán megsértődve faképnél hagyott. Miután úgy kiabáltunk a lépcsőházban, mint a veszekedő szerelmesek. Egy pillanat alatt 300/250 lett a vérnyomásom. "Legyen szíves!" - szóltam még utána, aztán egy következő pillanat alatt felmértem, hogy panasztétel helyett egy működő IP-tv-szolgáltatást szeretnék. A T-Online mentségére szolgáljon, hogy egy óra múlva küldtek két helyes fiút, akik öt perc alatt helyrerakták a cuccot. Na így kezdődött a nap.

Aztán jött a bevásárlóközpont, ahol hiába próbáltam kedvesen és figyelmesen (vissza)köszönésre bírni az élelmiszerüzlet dolgozóit, a bank, ahol még soha nem működött az ATM-automata, az utca, ahol nem lehet megállni, de nekem muszáj (1. egy használaton kívüli sínpáron egy kereszteződésben, majd 2. egy járdán keresztben, egy raktárajtóra elhelyezett megállni tilos tábla alatt sikerült), az 5 perces elintéznivaló (az előbb vázolt parkolási helyzetben) amely 35 perces szarakodássá dagadt, szintén másik 2 ember totyorgása illetve kicsinyes rosszindulata miatt - a nap csúcspontja, amikor a csemegeboltos, akihez a következőképp közelítettem: "Jó napot kívánok! Ne haragudjon, de csak valami apróságot veszek és tízezressel fizetnék, mert fel szeretném váltatni..." a következőt válaszolta: "Tízezressel menjen a bankba.", majd pedig nem volt hajlandó kiszolgálni - , szóval végül, mire beértem a munkahelyemre (a parkoló térdig érő hóbuckáin keresztül, amelyekből még korántsem biztos, hogy éjjel ki tudom szabadítani az autóm), ahol végre talán biztonságban érezhettem magam (ez is csak vicc: azok után, hogy majdnem agyonütött minket egy ablak?), már kellőképpen elfáradtam és nem is nagyon akartam több embert látni aznap. Csak a gép előtt szerettem volna meginni a délutáni kávém, de azt a padlószőnyeg tisztaságára házi sárkányként vigyázó (bár egyébként tündéri) irodavezető szeme láttára egy óvatlan ajtókinyitással kiröpítette a kezemből a kollégám. Azt, hogy mi volt erre az irodavezető reakciója, sem én, sem más nem hallotta, mert elnyomta a nagyon hangos, cifra káromkodásom, amely Robert Capával ellentétben (amikor német gépfegyverek tüzében ejtőernyővel megérkezett a frontra, és arcát a fűbe temetve végeláthatatlan, cizellált magyar nyelvű káromkodásba kezdett, egy amerikai bajtársa megszólalt mellette: - Hagyd már a zsidó imáidat. Ezek itt mit sem segítenek!), nekem segített: aznap már senki nem akart semmi bántót mondani nekem. Kezdhettem dolgozni.

Hát EZT nagyon élveztem! - léptem ki cinikus hangoskodással a stúdióból a szerkesztőhöz fordulva egy horror-hírblokk után (körül kitörő röhögés). Figyelj, ne haragudj - folytattam számonkérően - de a csökkennek a bérek, marad a recesszió, gáz a baloldal, gáz a jobboldal, ellopta, feljelentették, belfulladt, felrobbantották blokk után nem lehetne, hogy esetleg hideg, trutymós időjárás helyett valami jó kis tavaszról, napsütérsől számoljak be végül?! - Értetlenül nézett rám, aztán félve elmosolyodott. Csak remélte, hogy nem gondolom komolyan. Nekem meg közben eszembe jutott, hogy a pitiáner boltoson meg a T-Online hisztérikus technikai munkatársán valószínűleg egy harsanó tavasz jötte sem segítene.

Oscar pequeño

2010-02-02T21:41:00.005+01:00

A kis kedvencem ez a gyöngyszem a jelöltek között, nem is lehet észrevenni, olyan picike. A spanyol Javier Recio García 8 perces 3D-s mini-animációja, a La Dama y La Muerte (A hölgy és a halál) egy idős néniről szól, aki élete végén már várja a halált, mert nagyon szeretne találkozni a férjével. Amikor eljön az idő, akkor viszont a túlvilág helyett hirtelen egy műtőasztalon találja magát, ahol egy orvos ádáz harcba kezd az életéért - a halállal. Miért?

Maga a film (sajnos még egészben nem elérhető), persze humoros, lendületes és kreatív, akárcsak M. Tóth Géza 2006-ban ugyanebben a kategóriában Oscarra jelölt Maestroja http://www.youtube.com/watch?v=w1DvsQ3pF5Y.

Érdekesség, hogy a kis 3D-s horrort a Kandor Graphicsal karöltve a Green Moon, Antonio Banderas cége készítette. Trailer itt:

http://www.youtube.com/watch?v=zl-iNFi79Oc

Most örökkön örökké

2010-02-01T15:12:00.010+01:00

A szerelmek csúnya véget érnek - gondoltam nekikeseredve: ezen a téren valahogy még mindig nem tudtam beletörődni a kötelező múlandóságba. Letaglózott Jancsi és Iluska színpadi balszerencséje: ahogy engedték leesni homlokukról a szerencsecsillagot és ahogy nem tették helyébe végül a glóriát. Azzal próbáltam vigasztalódni, hogy - szilárd elhatározásom első eredményeként, amely szerint többé nem hagyom félbe a dolgokat, amikbe belekezdtem, hogy azonnal nekiveselkedjek még kilenc másik valaminek és azokat is félbehagyjam - elolvasom végre Robert Capa Kissé elmosódva című könyvének az utolsó fejezetét. Ugyanis - gondolom, önmagammal szembeni dacból - hónapok óta hevert a könyv az ágyamon úgy, hogy már csak 40 oldal hiányzott a befejezéséhez. Közben persze kilenc másikba kezdtem bele, amelyek többségét még szintén nem sikerült befejeznem. (Jó, azért voltak közben cikkek meg más dolgok, amiknek a végére értem...)

Nade most. Épp most???!!! Kellett nekem. Naivan azt gondoltam, a szerelmi szál a történetben boldog véget érhet, pedig olvastam már Capa-életrajzot... úgy tűnik, az idealista még akkor is reménykedik, ha tudja, hogy nincs remény. Pircsi végül nem győzött várni az életet szabadon értelmező főhősre (akiről eleinte azt hittem, típusa a gyengém, végül meg rájöttem, hogy inkább csak sok a személyiségünkben az azonos vonás) és piff-puff, férjhez ment a világhírű fotós egyszerű haverjához. Ettől a két (-három) szomorú végtől olyan nehéz lett a szívem tegnap este, hogy ma majdnem elsüllyedtem úszás közben. A szerelmek csúnya-csúnya véget érnek - gondoltam nekikeseredve - , akkor is, ha a körülmények tragikuma eleinte még vad egymásbakapaszkodásra ösztönzi a férfit és nőt, csúnya vég a drámai szakítás éppúgy, mint a szerelem elsikkadása. Mindegyik csúnya véget ér, egytől egyig - sóhajtottam, majd ficánkolni kezdett szívem csücskében az idealista, és hozzátette: kivéve a sorsszerű, örökké tartó szerelmeket. Na igen. Ez utóbbiakat csak idealisták tudják megélni, mert vannak annyira vakmerőek, hogy tűzön-vízen át hinni tudjanak benne. És akkor hosszabb-rövidebb ideig örökké tartanak.

A hó meg csak hullt...

2010-01-31T14:53:00.004+01:00

Fehér már az utca, fehér már a puszta...apropó, tudja valaki, hogyan lett a pusztából muszka a Szabó Lőrinc vers népi változatában? Ez érdekes lehet. Azt sejtem, hogy kb. MIKOR...;).

Egyébként szerintem most kivételesen jókor - hétvégén - szakadt ránk a rekordmennyiségű hó. Én tegnap dolgoztam, ma pedig más programom lett volna, de akárhány színházjegy megy is kárba az ilyen napokon, néha nem baj, ha élünk a természet adta kényszerpihenő lehetőségével: egy normális családban idilli állapotot tudhat előidézni egy kis muszájból jött ottonmaradás, nyugalom. Zuhogó esőben meg szakadó hóban ki nem mozdulni számomra külön élvezet (ezt tetézem azzal, hogy az ablakból nézem, hogy esik az égi átok vagy áldás), de persze lehet, hogy perverz vagyok. És ha már itt tartunk, akkor: NA, MOST aztán már aztán tényleg jöhet egy kis Csehov, Tolsztoj meg Dosztojevszkij, kizárólag puha plédbe burkolózva, a Bartók Rádió kíséretében. És ha kérhetem, hogy holnap és holnapután is vasárnap legyen, akkor maradhat még a tél is egy kicsit;).

Nő autóval, télen.

2010-01-30T23:33:00.000+01:00

- Négykerékmeghajtású? - kérdezte a szomszéd srác, lazán csípőre tett kézzel méregetve a 11 éves Swiftemet. - Miért, szerinted nem megy ki? - kérdeztem én, előbukkanva a derékig érő hóból, kezemben a kis, piros, műanyag lapáttal. - Terepfokozat? - kérdezte ő, most már ketten méricskéltük Töfit a majdnemszűz hómező közepén. - Szerintem kimegy. - mondtam én, féldinnye formájú szőrös sapkám alól havasan meredő pillákkal, meggyőződéssel szemlélve az egy darab, húsz centi széles nyomsávot, amit saját kezűleg ástam. - Elég lesz ez. - jelentettem ki elégedetten. - Igen, mondta ő, és finoman kivette a kezemből a hólapátot, egy másikat meg szó nélkül a haverja kezébe nyomott. Gyanakodva fordultam a ház felé, mintha lebbentek volna a függönyök.

Tudtam, hogy az egész nyugdíjas-blokk azt mozizza, milyen logikátlanul hányom ide-oda a havat a ház melletti parkolóban! Jóhogy, most először kellett lapáttal kiásni az autómat belőle. Vadul nekiláttam a motorháztetőnek és a szélvédőnek, a karjaimmal söpörtem a huszonnégy centi havat. Vidám lettem tőle. Olyan puha volt, kedvem lett volna hancúrozni benne. Na nem a szomszéd sráccal. Nevetve söpörgettem, most, hogy ilyen hatékony segítségem akadt, gyorsan, gyorsan, közben lesütött szemekkel hálálkodtam. Nem számoltam rá azt az egy óra takarítást indulás előtt. - Ezért vannak a szomszédok, nem? - kérdezte, vagyis inkább konstatálta öntudatosan a szomszéd. - Tényleg? - kérdeztem vissza én, mosolyt villantottam és elbrűgtem Töfivel. Azért olyan gyorsan, hogy még ott legyenek, ha azonnal elakadnék a szinte érintetlenül havas úton. Néztek utánam aggódva, én meg vidáman integettem. Halált megvető bátorságnak is nevezhetném, ahogy mi ketten, Töfivel nekiindultunk a napnak, de Kőbánya és Újbuda között minden időben ez tűnik a leghumánusabb megoldásnak. Amúgy is, ma problémamegoldó-képességem teljében éreztem magam. Az jutott eszembe, hogy hólánc helyett két ilyen jámbor, jólelkű fiút kellene a hátsó ülésen magammal hordanom.

A kategóriás, elegáns, loft.

2010-01-29T22:37:00.009+01:00

- Te mit csinálsz, Laci bácsi? - kérdezte a riporter, a levegőtlensége miatt sokat szidott, jó meleg kuckó-boxok egyikéből előbújva. Ingben. - Mit? - kérdezett vissza értetlenül I.L.L. főszerkesztő-helyettes, motoroskesztyűs mutatóujjai megálltak a billentyűzet felett, bajsza előbukkant az arafat-kendő rejtekéből. - Fázom, bazmeg. - válaszolta egyszerűen, de határozottan, majd sapkája fölé helyezte a fülhallgatót, belekortyolt erősen gőzölgő forró teájába és folytatta a műsorszerkesztést. Ancsa, a recepciós sietve próbált védőbástyát emelni köré a falról leszedett térképekkel, ne érje a kintről beszökő hófúvás hideg áramlata.

Én három, szerkesztőtársam öt méterrel közelebb ült nála a falhoz, amelyből délelőtt tízkor kidőlt a hatalmas ablaktábla. - Ilyen körülmények között nem tudok dolgozni. - jelentettem ki kissé színpadiasan (ám határozottan), túlkiabálva az Árpád-híd zaját és íróasztalom mellől szembenézve a süvöltő, jeges széllel, meg az éles napsütéssel. Rosszindulatot kellett volna feltételeznem, ha bárki túlzásnak, művészi hisztinek véli. Szerencsére a szerkesztőm volt annyira profi, hogy gyorsan felmérte a helyzetet (kell azon felmérni valamit, hogy a szerkesztőség órákon át ablak nélkül üzemel télen, mínusz 4 fokban, közepes erősségű északkeleti szélben - ezalatt természetesen élő adást szolgáltat a hallgatóknak - , mert, miután szerelés (!) közben kiesett egy 150 kilós ablaktábla, öt centire elzúgott egy internetes turnusvezető mellett és a földre zuhant, beszakítva a padlót, a ház technikai személyzete jó ideig tétlenül totyorgott, mielőtt nekilátott volna a probléma megoldásának???), és melegebb éghajlatra küldött, nem lett volna célszerű ugyanis ezzel a pár óra szabadban végzett favágással megkockáztatni, hogy két hétre kiesek a mikrofon mellől. Ezzel a döntéssel még egy hisztis művésznő is elégedett lehetett volna.

Lefotóztam hát I.L.L.-t munka közben (személyiségi jogait szem előtt tartva sajnos nem közölhetem ezt a páratlan értékű sorozatot), és - enyhe, kezdődő torokfájással és köhögéssel - a napi sajtóval felszerelkezve behúzódtam a hangszigetelt, és a meleget (eddig azt gondoltuk, sajnos) télen-nyáron megtartó részbe. Elegáns, loft. - gondoltuk egyszerre, szótlanul egymásra nézve a kollégákkal, nem tudván elhessegetni a hónapok során fülünkbe ültetett reklámszlogent. Szemügyre vettük a kinti ostromállapotot, az ablakkal küzdő munkásokat. (Láttuk, hogy az a másfél centis facsavar, ami a százötven kilós ablakot tarotta, már többé sose lesz meg.) Az irodaház állítólag elnyerte az év leggazdaságosabb építkezése díjat, most már tudtuk, miért.

Később a konyhában összefutottam a még mindig kesztyűs, sapkás és arafat-kendős I.L.L. főszerkesztő-helyettessel. - Nem szeretem az unalmas napokat - mondta rezignáltan, belekortyolt a teájába. Tudod - folytatta - , amikor hazamész, a feleséged megkérdezi, mi volt ma, és te gépiesen azt válaszolod: ááá, seeeemmi.

(Kép: még a költözéskor. Most majdnem ugyanilyen.)

Nekérjszatyrot pont hu?

2010-01-28T14:19:00.007+01:00

Divatos idealistáknak és romantikusoknak kikiáltani a zöldaktivistákat, akik a "jelenlegi helyzetben" (gazdasági-pénzügyi helyzet, érdekek és erőviszonyok, valamint egyéb égető vagy aktuálpolitikai problémák) jelentéktelennek tűnő ügyekért kardoskodnak, ugyanakkor lerágott csont az is, hogy ezek a dolgok mind összefüggnek egymással, és hogy a saját életterünk válik hamarosan élhetetlenné, ha bizonyos folyamatokat nem sikerül visszafordítanunk. Rendeztek egy nevetséges véget ért világkonferenciát, meg sok jelenetet különböző parlamentek épületeiben, mégsincs a témának még akkora súlya sem, hogy legalább az emberek tudatáig eljusson egy-egy konkrét üzenet. Apróságok, mint például, hogy mégis, HOGYAN gyűjtjük a szelektív hulladékot? És mi történik vele ezután? (Városi legenda: minek gyűjtsem szelektíven, hiszen úgyis összeöntik. Egy kis segítség: http://www.szelektiv.hu/)

A kollégáimmal mi is kicsit szkeptikusan, ám szorgalmasan gyűjtjük az elemeket és a műanyag flakonok kupakjait (!!!), ez utóbbiakat állítólag egy magyarországi gyárban azonnal hasznosítani is tudják. Emellett viszont néha én is megoldathatatlannak tűnő feladatba ütközöm: például hova öntsem a háztartásban elhasznált étkezési olajat? (Elvileg a szelektív gyűjtés erre is kiterjedne, ám nálunk a legtöbb gyűjtőszigeten csak üveg, papír, műanyag és fém elhelyezésére van lehetőség.) Megjegyzem, hogy a társasház, amelyben lakom (épp egy szelektív hulladékgyűjtő sziget mellett), már réges rég eltűnt volna valami középkort idéző hulladékhalomban (csak itt a vécécsészétől a heverőig van minden), ha az önkormányzat nem szállítaná el rendszeresen, szó nélkül a szabálytalanul elhelyezett hulladékot. Sajnos a "jelenlegi helyzetben" ez a megfelelő hozzáállás.

A jelenlegi helyzetben, azt hiszem, minimális erőfeszítésbe kerülő, minimális környezettudatossággal tudok hozzájárulni ahhoz, hogy az említett, illegális szemétkupac ne növekedjen. Ez is valaminek tűnik viszont ahhoz képest, hogy mások - a 70-es éveket képzelem így - még mindig képesek kihajítani az autójukból a szemetet meg a csikket...Nem nagy ügy, viszont számomra teljesen természetes, hogy ha nem nagyon muszáj, a boltban nem kérek zacskót, amit pedig tudok, papírba teszem. Persze rendszerint otthon felejtem a bevásárlás céljára félretett papírszatyrot, de már kiváló módszereim vannak arra, hogy hogyan lehet kézben illetve kartondobozokban kiegyensúlyozni a cuccot a szupermarketből nagybevásárlás után, vagy hazamenni gyalog az ábécéből karomban egy halom élelmiszerrel. Úgyhogy nekem tetszik ez a kezdeményezés:

http://nekerjszatyrot.hu/

(Kép: Erik Johansson svéd képzőművész munkája.)

Az élet arra való, hogy az ember elajándékozza

2010-01-28T13:57:00.008+01:00

Nem szándékom hírportállá alakulni, a gondolat illetve az esemény jelentősége miatt szeretnék megemlékezni arról, hogy a Francia Becsületrenddel tüntették ki Kozma Imrét, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjét. Ez az egyik legmagasabb rangú francia állami elismerés. Nem ismerem az atya munkásságának részleteit, de azt gondolom, Kozma Imre gondolataira mindig érdemes odafigyelni. Most azt mondta, nem tudja, miért kapta a kitüntetést, de azt igen, hogy mit akarnak vele kifejezni. Saját életszemléletéről - amelynek a díj odaítélését tulajdonítja - annyit mondott: Senki sem élhet önmagának. Az élet arra való, hogy az ember másoknak ajándékozza.

Megkésve bár, de törpe nem - Sherlock Holmes Guy Ritchie-ből és Robert Downey Jr.-ból

2010-01-26T23:06:00.006+01:00

Elcsépelt dolog néhány héttel a hazai bemutató mögött kullogva és egy frissen elnyert Golden Globe (legjobb férfi főszereplő: Robert Downey Jr.) után azt mondani, hogy már az első percben látszott..., de nem a gondolatokkal késtem el, csak a megírással. Mindenesetre rövidre fogom, ám mindenképp meg szeretnék emlékezni róla.

Tehát: az első pillanatban látszott, hogy az előzetes aggodalmakkal ellentétben egyáltalán nem volt rossz döntés (nem, nem, kiváló döntés volt!) Jude Law-val (Dr. Watson) mellékszerepet játszatni (a Chaplin óta szerintem törpe és szerintem zseniális) Robert Downey Jr. (Sherlock Holmes) oldalán: a két karakter külön-külön is imádnivaló, az egyértelmű cél pedig az volt, hogy együtt még imádnivalóbbak legyenek. Kicsit fura, összetett jellemeket alkottak az írók: Holmes zsenialitásához ezúttal is bogarasság társul, segédje iránti gyanús vonzódását pedig a ketrecbox, a halált megvető akciójelenetek, valamint a rossz nő (Rachel McAdams Irene Adler szerepében) iránti mély érzelmei hivatottak ellensúlyozni. Watson (a kopaszodás közben egyre csúnyuló, ám továbbra is ragyogóan érzékeny és tehetséges Jude Law karaktere) ezzel szemben konzervatívabb, zárkózottabb, ám egyáltalán nem töketlen figura. Szerintem nem csak számomra volt remek meglepetés az oldalán, Mary, a menyasszony szerepében felbukkanni látni a szintén angol Kelly Reilly-t, akinek az arca leginkább talán a népszerű spanyol Lakótársat keresünk!-ből lehet sokak számára ismerős. Gyönyörű arc, csakúgy, mint Rachel McAdams-é, még akkor is, ha menyasszonynak egy kosztümös filmben talán már mindketten túlkorosak:).

De kevés dumát ígértem, szóval a friss moziélmény után az első gondolatom az volt a filmről, hogy valami Guy Ritchie-klasszikus, meg a Harry Potter, a Hasfelmetsző Jack, a Bárányok Hallgatnak, valamint egy tucat korabeli kosztümös alkotás és akciófilm kellemes ötvözete, amiből épp a történet a legsoványabb; egy kis tuningért cserébe szívesen odaadtam volna a vágóhidas jelenet izgalmát (pedig egy normális akciófilmben a 3 főhős közül legalább egyet ketté is fűrészeltek volna) és a baziszupernagy robbantás háromnegyedét, sőt, még a parlamentből a Temzébe ugrás hősies jelenetét is, ezeknek ugyanis számomra egyáltalán nem volt jelentősége:). Volt viszont a kiváló humornak, ami már magán hordozta Holmes agytekervényeit éppúgy, mint Guy Ritchie ujjnyomatát: a fejben előre, belassítva lejátszott ütések, majd a korrekt megvalósítás láttán érzett elégedettség mindkétszer hatásos volt. Szerettem.

Jaés: a stáblista igényes kivitelezése is igencsak levett a lábamról;).

Két óra Tizianóig - Az itáliai reneszánsz a Szépművészetiben

2010-01-25T12:08:00.007+01:00

Az utolsó nagy hajrájában sikerült végül megnéznem a Botticellitől Tizianóig című kiállítást a Szépművészeti Múzeumban. A hosszabbítás miatt két hét egybecsúszik a közelgő impresszionisták-tárlat nyitvatartási idejével, azt a tumultust már nem szerettem volna kivárni. Így is tömeg volt, amitől csak azért nem kaptam idegrohamot, mert mindenki próbált viszonylag tempósan haladni, nekem pedig már az elejétől nem voltak olyan elvárásaim, hogy például mindent látni szeretnék - mint lesz az a múzeum említett következő tárlatán - ; a reneszánsz nem a kedvenc korszakom. (Valószínűleg ellentétben Baán László múzeumigazgatóval, aki megbízatása őszi lejárta alkalmából, munkája méltó befejezéseként szervezte éveken át a nagyszabású kiállítást. Aztán újraválasztották, így elvileg 2014 őszéig vezetheti az intézményt.)

Sokkal érdekesebbek voltak az idegenvezetőktől itt-ott elkapott pikáns történetek (da Vinci valóban lélegzetelállító Hölgy hermelinnel című képe sztorijának részletei, vagy Bartolomeo Veneto Flórájának története), és amatőr tárlatvezető-profi olaszos barátnőm fülembe duruzsolt szemiotikai adalékai, így összesen több mint két órát töltöttem el a középkor remekművei között. Kár, hogy annyira kényelmetlenül szűk volt a tér (ha nem szívja el a testemből az összes nedvességet a klímaberendezés, még a tömegiszony is kitör rajtam, de így csak szikkadtan szédelegtem), hogy gyakran olyan festmények előtt sem időztem el, amelyek előtt szívesen megtettem volna. Ja és mégegy dolog: izgalmasak - bár ekkora tumultusban jórészt olvashatatlanok - voltak a falfeliratok, ám ha jól emlékszem, akkor a képek alatt nem volt feltüntetve, melyik európai múzeumból repültek hozzánk, márpedig ez ugyanolyan fontos adalék, mint az évszám.

(Kép: Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel. 1490 körül; Krakkó, Czartoryski Múzeum.)

Tudod, mit akarsz? - Cél, kontra: a vágy titokzatos tárgya.

2010-01-25T00:39:00.014+01:00

Rajzold le erre a lapra, hogyan akarod elérni a céljaidat! - mondta határozottan az egyik legnagyobb magyar cég kommunikációs igazgatója és elémtolt egy üres lapot a trendi étterem trendi kávézójában, egy téli délutánon. Értettem, mit akar, csak nem tudtam értelmezni a saját elképzeléseimre vonatkozóan. - Figyelj - mosolyodtam el, annyira találva nevetségesnek a szituációt, mint a 90-es évek elején sorkatonai szolgálatra jelentkező kopaszok azt a pszichológusi kérést, hogy rajzolj egy fát - ez nálunk nem így megy. Én újságíró vagyok. - nyomatékosítottam 23 és fél évem minden önérzetével és meg voltam győződve arról, hogy mi, ebben a szakmában, minimum törvényen kívüliek vagyunk. Amúgy azt is gondoltam, hogy legalább féltucatnyi, számomra is szimpatikus szakmában válnék be kiválóan, ha lehetőséget kapnék rá, de ezt már nem részleteztem. - Igyuk meg a kávét! - javasoltam vidáman és kinéztem a félig befagyott tóban úszkáló kacsákra.

Később, amikor egy hasonló marketinges humbukokra épülő - azóta is működő - cégnél dolgoztam és fél éve arra vártam, hogy határozottabb besorolást kapjon a munkaköröm, azt gondoltam, igazam volt. Még később pedig, amikor feléltem az összes tartalékomat, volt egy albérletem meg egy 4 éves futamidejű lízingszerződésem és nem találtam munkát, miközben P. megkapta az áhított multicéges állást, (a családja közbenjárásával), V. tévés lett (ott volt ismerőse), Z. elvégezte a külkert másoddiplomásként (az anyja vett neki egy lakást), N. külföldi karriert futott be az érettségijével (tuti, hogy csak mákja volt), T., L. és R. utazgattak a világban gondtalanul (éniséniséniiiis!), E. pedig (szintén céltudatossága eredményeként) jól férjhez ment egy szállodatulajdonoshoz, akkor meg azt gondoltam, igaza volt. A fenébe is, miért nem lehetett valamit írni arra a rohadt papírra?! Valami egyenes, behatárolt pályát felvázolni, mint ezek?!

Most azért jutott eszembe ez a kis történet, mert az egyik barátom - puszta akarásból és céltudatos lépések eredményeként - ritka, nem is álmodott lehetőséghez jutott. Jobban láttam, mint ő, mennyire szerencsések a körülményei, mégis arra gondoltam, amikor mesélte - miközben ujjongva drukkoltam neki - , hogy lám-lám, tényleg csak az kell, hogy az ember kitűzze a célt. A világos célt. De időközben arra is rájöttem, hogy az életben - a mindent akarók és semmit sem akarók szerencséjére vagy balszerencséjére - valahogy mégiscsak, előbb vagy utóbb megtörténnek velünk azok a dolgok, amikre sokat gondolunk. Mintha a világ megmagyarázhatatlan rezgései és összefüggései hajlamosak (hajlendóak) lennének célkitűzésként értelmezni azt is, amiről mi azt gondolnánk, hogy csupán a vágyunk titokzatos tárgya, puszta álmodozás.

Nagyon zene és kísérleti adás

2010-01-23T23:09:00.007+01:00

Hát elkövetkezett az az általam nem is olyan nagyon régen felvázolt jövő, amelyben a könyökömön jön ki az mr2 zenei kínálata. Már azért nem hallgatom a műsoraikat sem, mert valahogy úgy sikerült színesíteniük a palettát, hogy valószínűleg több korosztályt vagy célcsoportot elérnek, mint korábban, ám folyamatosan ugyanazokat a zenéket nyomják, ráadásul gyakran áteveznek számomra elviselhetetlen stílusirányzatokra. Aztán ott is maradnak.

Én is áteveztem hát, most ha zene - és nem komoly - , akkor a rádiómban Jazzy szól (90.9), ami érdekes módon, betartva a stílus és az igényesség által szabott határokat, roppant mód változatos tud lenni, a smooth jazztől, blues-countrytól a swinten és loungeon keresztül a soulig, köztük olyan magyar csemegékkel, mint Váczi Eszter, vagy egy-egy bluesosabb Bartók Eszter, akik egyáltalán nem értem, miért nem fértek bele az mr2 zenei kínálatába, ez biztos menedzselés és háttéralku kérdése, mégis abszolút logikátlan. A régi-új adók decemberi - elsőre bátornak tűnő - kísérleti zenei szerkesztését a későbbiekben nem követtem nyomon, biztos vagyok benne, hogy hamarosan ráállnak a szokásos pályára és elcsépelik a gépbe eddig betöltött dallamokat, a Klassz FM reklámjait meglovagoló, bár egész más műfajban szereplő Classic FM-mel meg az a baj, hogy még a nagyléptékben értett A-ból B-be autózás alatt sem ér véget egy-egy bejátszott filmzene vagy komolyzenei sláger (a reklámban hirdetett nyugalmat viszont olyannyira megkapjuk, hogy el is alszunk vezetés közben), amelyekről aztán néha semmit nem tudunk meg, még a címüket sem (úgy kell nekünk, ha nem ismerjük fel a valódi - értsd populáris - klasszikusokat:)!) néha meg, ha a műsorvezető (aki, ha nem konzerv, akkor valószínűleg már szintén halálra unta magát) magához ragadja a szót, akkor végtelen monológját hallgathatjuk uticélunk eléréséig.

Visszatérve a nálam majdnem jól bevált Jazzyre azért ez a szolgáltatás sem fenékig latin jazz meg JoJo Effect: muszáj résen lenni és azonnal cselekedni, ha a helyzet karcossá válik, ugyanis csaknem az összes műsorvezetőjük (és hát persze műsoruk) elviselhetetlen: modoros, üres, nem tudja, miről beszél. A múltkor emiatt jóleső lazítás helyett egy borzalommá vált az esti, zenehallgatással betervezett fürdőzésem és negyedóra szenvedés után végül kénytelen-kelletlen ki kellett lépnem a nappaliba, hogy berakjak egy életmentő CD-t. Szerencsére már megvolt a Jazzy Lounge kétcédés válogatása.;)

(A képen: Váczi Eszter)

Mozgás cybertérben

2010-01-22T12:19:00.004+01:00

Van egy olyan csoport a legkedveltebb nemzetközi közösségi portálon, hogy "Úristen, Anyám Fészbúkol!!!". Na ezt se hittük volna, ugye? Ahogy azt sem, hogy az újságírás egyszer (és ilyen hamar!) tényleg az utca embere által űzött tevékenység lesz: a mobilról beküldött képek-infok-videok a mini-tudósítások, a blogok az újság, az olvasnivaló, a fórumok a vitahelyek. Szkájpon videocsetelnek a nagyik, a barátnőm öreg feltaláló-ismerőse meg sokévi bizonygatás után, hogy ő már nem hajlandó ezt az egészet megtanulni, néhány hete vett egy laptopot és azóta le se szakad a gépről.

Veszélyes-e? Hát, természetesen, ugyanannyira, mint régen néhány levélváltás és egy kerítőnő révén férjhez adni a gyereklányokat. Ésszel kell csinálni, segíteni annak, aki nem találja, vagy nem látja a szükséges korlátokat. El kell fogadni, hogy az információdömping egészen átalakítja a gondolkodást, a reakciókat. 2009. május 23-án iZé címmel írtam egy bejegyzést az új, úgynevezett Z-generációról, ezen az oldalon valahol középen: http://jelenido.blogspot.com/2009_05_01_archive.html

Mostanra azonban világossá vált, hogy kicsit mindannnyian Z-generációvá váltunk, olyan rugalmasan, hogy magunk se hittük volna. Az a különbség a gyerekek és miközöttünk, hogy mi még látjuk, mit veszítettünk, és egyre inkább azt is, hogy mi mindent nyertünk azzal, hogy ilyen irányba változott a világ (nekik nem változott, nekik ILYEN a világ). Nagyon sok helyen már nem működtek az emberi közösségek, egy elidegenedett embernek pedig (hiába, persze, tudjuk, hogy elsősorban emberek közé kellene mennie) óriási menedék, hogy a neten rátalálhat a régi ismerőseire, kommunikálhat idegenekkel, barátságokat köthet. Tanulhat, idegen nyelveken tarthat fenn kapcsolatot. Egy sokkal színesebb élet részesévé válhat, mint amilyen számára megadatott.

http://www.youtube.com/watch?v=kFKHaFJzUb4&feature=player_embedded#

Magyar krimi

2010-01-22T11:49:00.003+01:00

Ha van sorozatnézésre alkalmatlan ember, akkor én vagyok az. Kezdjük ott, hogy nincs két olyan nap, amikor ugyanazt csinálnám ugyanabban az időpontban. Nem kiszámítható tehát, mikor sikerül bekapcsolnom a tévét este, és hogy éppen akkor friss információkra, kultúrára vagy kikapcsolódásra lesz szükségem. Na ha egyikre sem, hanem agymosásra, akkor jöhet a sorozat. Bármilyen sorozat bármelyik része, a fogalmam sincs melyik csatornán. A valami, ami éppen következik. Na így láttam először egy részt - félálomban - a Tűzvonalban című magyar sorozatból. Éééés: élveztem! Profi munka. Tetszett a forgatókönyv (Fonyódi Tibor jegyzi, de természetesen többen dolgoznak rajta), az, hogy nem a csihi-puhin, hanem az emberi kapcsolatok alakulásán volt a hangsúly, nem volt semmi akció abban a részben, mégis pörgős volt a vágás, sokrétű a cselekmény, tökösek a párbeszédek, jók a színészek. Kedvesek és egyben ütősek a poénok. Ráadásul, ami külön szimpatikus, hogy modern, mai, de egyben magyar is akar lenni, nem valami amerikai zsarufilm-koppintás. Van létjogosultsága egy ilyen filmnek Magyarországon, hiszen a rendőrség (a bűnözők és bűnüldözők oldalán is, urambocsá') a hülyeség és a váratlan reakciók, helyzetek kiapadhatatlan tárháza, olyan mint nyelvészetnek az újságírás. Emellett nem szabad szó nélkül hagyni azt sem, hogy - bár 5-10 évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok - , akár tetszik, akár nem, a sorozat főszerepét játszó Stohl András értékes, az egyik legjobb magyar színész és kiváló karakter.

A Tűzvonalban új évadának forgatását tavasszal kezdik, immár a Duna Televízió finanszírozásában. Elgondolkodtató, maradtak-e még műsorok a támogatáscsökkentett és ezért besértődött Királyi Televízióban, vagy már csak a közműszámlákat fizetik a vezetők?

Piedras - Sorsfordítók

2010-01-20T19:46:00.006+01:00

Ez is egy olyan film, amibe csak épphogy belenézel, aztán visz magával és mindig jó újra látni. Nagyon életszagúak a történetei.

A piedras - kövek - szót a spanyolok gyakran használják "sarokkő" értelemben, itt is ezt jelenti a cím. Egy nyári blogbejegyzésben - ahol a film cipő-vonulatát is próbáltam megfejteni - azt írtam, talán a hősök életét úgy keseríti meg valami, mint lépteiket a cipőjükbe került kövek (http://jelenido.blogspot.com/2009/07/pierdas-egy-film-5-sorsfordito-norol.html). Most inkább az a mondanivaló ragadott meg, hogy mennyire kiszolgáltatottá tesz a szerelem.

Letaglóz, mint a bordélyházat vezető Adelát (Antonia San Juan), aki már kopaszodik, de most először találkozik a szerelemmel. Felzaklat és kétségbeesésbe kerget, reménytelenebbnél reménytelenebb menedékekbe űz, mint Isabelt (Ángela Molina), aki minden önállóságát feladta szerelme, gazdag férje mellett, de semmit nem kapott cserébe, megfoszt a szabadságtól és eltávolít az ihletettségtől, mint Leirét (Najwa Nimri), aki egy hosszú kapcsolat unalmába kapaszkodva cipőtervezés helyett gogo-táncol és szerelme jeléül wécét takarít, függésbe hoz és álomvilágba menekít, mint a szellemi fogyatékos Anitát (Mónica Cervera) ápolója iránt lobbant tehetetlen vonzódása, vagy éppen megköt és életre szóló feladatot ad, mint Maricarmennek (Vicky Pena), aki átveszi a mindössze két év házasság után meghalt férje minden feladatát: felneveli annak előző házasságából származó gyerekeit és vezeti a taxiját. Egyikük sorsa sem egy diadalmenet, de a lényeg éppen az, hogy - ha nem is teljesen önszántukból -, végül mindannyiuknak sikerül egy nagyot fordítani rajta.

A dráma ellenére összeségében pozitív hangvételű a film, a maga spanyolos bájával, pikáns párbeszédeivel, szókimondásával, szürrealizmusával és a statisztikai átlag fölötti arányú homoszexuális szereplővel. Nem jegyzeteltem, de most, az újranézés után ilyen mondatok maradtak meg bennem:

"- Doktor Úr, nem akart ő meghalni. - Igen? Akkor miért vette be azt a csomó gyógyszert? Tán örömében? - Neeeem! Természetesen bánatában. "

"- Gyakran szed drogokat? - Igen. De nem ennyit. - Akkor most miért? - Szerelemből. "

"A szeretett férfiak meghosszabbított tagjai leszünk. Az én férjemnek olyan volt ez a taxi, mintha a farka meghosszabbítása lenne. És tessék. Most itt vagyok és gondozom a férjem péniszének emlékét!"

"Köszönöm, Leonardo, hogy megtanítottál, hogyan súrlódik a padló a tangózók léptei alatt."

Elúszás

2010-01-19T01:36:00.006+01:00

Tíz napon belül harmadszor mentem el úszni, a tiszteletreméltó sportesemény így életem legrendszeresebb tevékenységei közé lépett elő (igaz, enni és aludni gyakrabban szoktam, de ezek sem állnak összefüggésben sem az éhséggel, sem az álmossággal, sem pedig azzal, hogy milyen napszakot írunk). Ezúttal sporttársaimat is sikerült némelyest megismernem: a 20-szor 40-es medencetérben egyszerre tartott 3 alsós testnevelésóra összehozott minket (a középső 3 sávba), mint Budapestet a BKV-sztrájk (jutott volna eszébe hamarabb bárkinek, hogy a saját autójába ültesse a szomszédját és elvigye a munkahelyére, ami épp egy utcára van a sajátjától??!)!

Én végül, miután a két, diszkrét illatfelhőben és tócsává váló sminkben úszó modellalkatú lány a kettesen helyezkedett el, a haverkodó, 15 perc úszás után szaunázni invitáló pasas pedig a finom visszautasítás után csöndesen átkúszott a négyesre, a jófej nők sávjában maradtam. Ezt onnan tudtam meg, hogy egyikük lehurrogás helyett előreengedett, amikor gyorsabban úsztam, másikuk viszont, amikor háton bénáztam, folyamatosan figyelve, hogy ne csapjam agyon őket, kacsintva elúszott mellettem és megnyugtatott: jól mész, ne nézz hátra!, aztán velem nevetett saját magán, amikor egy evezőlapát segítségével próbálta a parton kinyújtani a vállizmait. Persze azt nehezen tudtam volna nekik megmagyarázni, hogy miért nem fordult elő még egyszer sem, hogy minden nálam volt, ami kellett volna. Eddig háromból kétszer nem vittem hajszárítót (viszont mostanra feltaláltam magam és a női mosdó kézszárítója alá tartottam magam, mint a jó öreg Madonna), háromból másik két alkalommal bugyi nélkül mentem haza (szintén lehetne Madonna, de farmer azért volt rajtam, nyugalom), egyszer elfelejtettem a szekrényem számát (igazából mindháromszor, csak kétszer szélen volt és könnyebben felismertem), egyszer nem találtam meg a fésűmet, pedig nálam volt és egyszer sem sikerült segítség nélkül kimennem a biztonsági rendszeren. Ez utóbbi, gondolom, nem az én hibám. Ugye? Atus erre azt mondaná, ha elektromos, akkor tőlem romlott el, mint a lift, a kávéfőző, a tévé távirányítója, a lámpa, a mikrofon, az internet és még annyi minden más a munkahelyünkön az elmúlt évek alatt, de ennyire még én sem lehetek frusztrált. Igen, érzem én, hogy ebben az évben valahogy nem az a katonás rend lesz a jellemző az életemre - gondoltam, miközben a kézszárító alatt töltött percek hatására Tina Turner-imitátorrá válva berontottam a szerkesztőségbe és közben eszembe jutott, hogy a mosógépben felejtettem a ruhát - viszont megfogadtam, hogy fizikailag odafigyelek magamra és tessék. Megint úszni voltam. Ez is egy eredmény.

Ezek itt istennek képzelik magukat!

2010-01-15T01:38:00.006+01:00

Hatásvadászok. - Gondolom, de mosolyogva, én a spanyoloknak hajlandó vagyok elnézni ezt is. A világítás azért van, hogy minden fordulatnál - a hátsó sorokban is jól kivehetően - látsszanak a szertefröccsenő izzadságcseppek. (Víz?) Sangre Flamenca. Cirkusz a javából.

Be van porozva a padló, mint egy pajtában, úgy szállnak fel a szalmadarabok a levegőbe minden dobbanásnál. Peckesen bevonul Carlos Rodríguez, a társulat félistene és úgy látszik, egész istennek képzeli magát. Aztán táncol, nem kicsit, nagyot és sokat, és azzá is válik. Mondjuk Maria López sokkal egyszerűbben válik istennővé, hát úgy született. Nem isteni táncos: az eszményi nő, az arcában egyszerre ott van egy nő összes arca, hatalmas csípőjét, fenekét, mint a vágy titokzatos tárgya tolja oda, aztán meg a válla fölött hirtelen, kacéran a szemünk - a körülötte legyeskedő férfitáncosok szeme - közé nevet. Hatásvadászok - gondolom, de már kezd nagyon tetszeni ez a játék, Maria egy rövid ideig elől vonagló nő mögül bukkan elő váratlanul egy széken ülve, aztán később, néhány elől táncoló férfialak mögül piros ruhában tűnnek elő a nők. Mintha a semmiből, az éjszakából. Annyira döbbenetesen szépek abban a pillanatban, hogy elakad a lélegzetem. Hatásvadászok, kasztanyettával táncolnak és az élő zenekar Ángel Rojas szólója végén táncszereplővé válik. Úgy érzem, a nyitott tetejű pajtában vagyok, megborzolta a hajamat a szél. Rodríguez improvizál, egy méterre tőlem, szemmagasságban kopog a cipője, olyan sebességgel, hogy kedvem támad kiabálni. Csókokat dobál. Kiabálok. Nem csak én. Őrjöng a közönség. Hatásvadászok, az utolsó dobbantás után, ha felharsan a taps, még folytatják: nem egyformán, ahányan vannak, annyiképpen különbözően. Arcukkal, lábukkal, cipődobbanásaikkal, karjaikkal, fordulataikkal, csuklómozgásaikkal, egész testükkel. Nem kicsi testek. Csodálkozom a magyar közönségen: mer üvölteni az énekesekkel (spanolják a beépült spanyolok, itt a nagykövet és a Cervantes főigazgatója is); Rodríguez és Rojas teátrálisan ölelkeznek a hangorkánban, elég élvezetes hatásvadászat, kurjongatunk. A meghajlás és hosszú percekig tartó vastaps után aztán végre igaziból is - nem a szél miatt - megborzonghatok. A színpad peremén improvizál egy ráadást két cantaora és két bailaor. Egyik páros, másik páros. Egymás szemébe néznek, az egyik a dallamot üvölti, a másik a táncot. Jesszusmária - gondolom, hátrahajtom a fejem. Ezek itt istenek lettek, ha 90 percre is. Ha nem képzelték volna magukat annak, sose történt volna meg, hogy azzá válnak.

(Sangre Flamenca; Nuevo Ballet Espanol, MüPa. Az együttest Ángel Rojas és Carlos Rodríguez alapította, jelenleg Madrid hivatalos társulata. A budapesti előadást a közös uniós elnökség tiszteletére rendezték meg.)

Nemzeti: Orfeusz alászáll

2010-01-11T09:22:00.001+01:00

Erről beszél az egész város. Kritikusok tudományoskodnak, bennfentesek pletykálnak, nők olvadoznak, nekem meg hiányérzetem van, sőt, kritika fogalmazódik bennem. Pedig nem rossz az előadás. Próbálok rájönni, mi bajom. Még a darab is avíttnak tűnik az első felvonásban, pedig Tennessee Williams korának amerikája közép-európában még mindig meghökkentően aktuális.

A díszlet jó, a köríven mozgatható lépcső mozog is, a két térfélre osztott nézőtér fölé emeli a szenvedése mocsarában fetrengő szereplőt; a színészek képesek magukkal ragadni, már az elején tátva marad a szám. Egyszerre játszanak filmben és színpadon: a fontosabb jeleneteknél premier planban követhetjük arcuk rezdüléseit a kétoldali falon. És vannak rezdülések az arcukon, van olyan jelentős a tekintetük, hogy fontos legyen közelről látni. Mégis, mi lehet a baj?

A második felvonás első jelenete - az első fontos lépcsőjelenet - aztán kárpótol a kicsit könyvízű, kicsit darabos első felvonás hiányérzetéért. Nagy Mari és Szabó Kimmel Tamás párosa mondandója a megfelelő hang- és fényhatással, mozgással aláfestve a csontig hatol, megborzongok és könnybe lábad a szemem. Megvolt a hideg zuhany, Tennessee Williams nem adja könnyen a szenvedést sem. A döcögés - mint megtudom - azért van, mert aznap este (péntek) először játsszák rövidítve a darabot. Belső információk szerint nagyrészt Udvaros Dorottya nyomására. Azt még mindig nem tudom, hogy az egymás szavába beszélés koncepció-e, mindenesetre a szöveg hiába nagyon friss, mégis színpadi, így ha az, akkor rossz koncepció. Azt viszont - a többséggel ellentétben - észreveszem, hogyan dönt Udvaros a másodperc töredékrésze alatt úgy egy megcsúszás után, hogy ledobja magáról a piros cipőt. Mint a díszlet része, úgy marad ott egészen végig a színpadon. Kevés színész tudja ezt. Mindig, mindenkor a bőre pórusaiból ömlik, gyöngyözik és árad a néző felé a szerep. Pedig mai fejjel tényleg nehéz azzal az életszemlélettel azonosulni, hogy várni kell, amíg valaki jön és megsegít, különben megposhadunk és meghalunk.

És akkor rájövök, hogy na ez az, amit nem hiszek el neki. Túl sokat élt, túl másmilyen karakter ehhez a szerephez, bármennyire zseniális is. És pontosan ez a hiba a rettenetesen jóképű (sőt, már inkább kimondottan szép) és egyben rettenetesen tehetséges Szabó Kimmellel is, csak ő meg túl fiatal. Ráadásul olyan boci-szemei vannak, hogy hiába a szakadt farmer, a gitár, a kócos haj és a borosta, még a színészetével sem tudja leplezni a jófiúságát. Harminc éves, kiégett férfit kellene alakítania. Míg Udvaros Dorottyának egy - szerintem - 30-35 körüli nőt, aki még újrakezdhetné, ha szerencséje volna. Ha nem állna útjába a kisvárost és az emberi agyakat is elöntő, félelmetessé növekvő posvány. Nem érzékeljük a két főhős között lobbanó szerelem lelki jellegét: puszta testiségtől pedig - gyermekáldás ide vagy oda - nevetséges lenne egy negyvenes-ötvenes nőnek új életet remélnie. Pláne egy nagyon fiatal fiúval, akinek még soha nem volt felelőssége senki iránt, és aki maga sem tudja, mit akar. Aki számára a történet tanulsága egyedül az lehetne, hogy nem lehet mindig továbbállni, - legalábbis egy idő után, ha a felelős élet mellett dönt az ember - , ez az okosság azonban pont egy olyan helyen éri utól, ahol előbb-utóbb mindenki meg akarja ölni. Ez aztán - mindkét esetben - az eleve elrendelt kudarc.

(A darab egyébként Tennessee Williams első egész estés színpadi drámája, amely végletes formáját és címét csak jóval később, 1953-ban nyerte el. A történet lényege, hogy egy fiatal vagány érkezése felkavarja a kisváros életét, pláne Ladyét, akit sok évvel korábban egy tehetős gengszter vásárolt meg. Lady apja meghalt egy tűzvészben és számára csak most derül ki, hogy - jelenleg haldokló - férje, akitől mindig is undorodott, volt apja gyilkosa. Elégtételt akar venni. Élni akar. Vagy mindkettőt egyszerre. A mellék-karakterek és az őket játszó színészek: Péterfy Bori, Nagy Mari, Szarvas József, Bodrogi Gyula, Terhes Sándor, Söptei Andrea, Murányi Tünde, Gergye Krisztián is zseniálisak. Tényleg nagyon jók.)

Edmond. Kötelező darab.

2010-01-10T12:19:00.005+01:00

Ennek a filmnek a sztorija úgy pörög iszonyatos sebességgel, hogy közben élvezni lehet a búbánatosan alászaxofonozott lassúságát. A promóval ellentétben én nem nevezném thrillernek; a lélektani dráma helytállóbb.

Edmond, az ötven fölötti céges alak (William H. Macy gumiarca a lehető legtökéletesebb választás erre a szerepre) egyszercsak besokall és olyan igazságokat talál mondani, mint például, hogy egész nyomorult életünk során csak pillanatokra élünk. Összesen néhány pillanatra, mondjuk az esküvőnk napján, vagy amikor baleset ér minket és majdnem meghalunk. Továbbá, hogy talán, a borzalom, amitől félünk, vonz is minket. Mielőtt azonban megijedne saját derült égből jött gondolataitól, máris a biztonságos otthon falain kívül találja magát az éjszakában, ahol - több-kevesebb sikerrel - mindenki megpróbálja lehúzni, megverik és sokadszorra sem sikerül pénzért kéjt vásárolnia. Hamar beletanul a farkastörvényekbe és néhány órával később már ő ver meg másokat, filozofikus gondolatainak köszönhetően egy csinos és fiatal pincérnő karjaiban találja magát és még ugyanaznap este gyilkossá válik. Találkozik a csalóval, a vallási közösséggel és a tisztes állampolgárral, mire lecsukják. Tulajdonképpen úgy tűnik, annyira el van foglalva a saját gondolataival - amelyek nem kevesebbről, mint a világról és benne az emberi létezésről szólnak - , hogy nem is veszi észre tetteinek súlyát. Megölt egy nőt, megvert egy férfit és elhagyta a feleségét. Ebben a filmben ezek a részletek bizsergetően mellékes dolgok.

Szóval Edmond szabadságra vágyott, aztán a legkomolyabb értelemben vett börtön lett belőle. Fegyház. Amitől félünk, arra vágyunk is? - tér vissza a film alapgondolata...Edmond azt mondja, végre biztonságban érzi magát. Csak kicsit kapálódzik, aztán szépen - emberi tulajdonság - alkalmazkodik a körülményekhez és megteremti a saját, rendszerezett világát, amire igenis szüksége van. (Még ha kintről, egy másik világból megdöbbentőnek tűnik is ez a, tulajdonképpen ugyanolyan elveken alapuló, másik fajta rendszer.) Csak a gondolatait hagyja tovább szárnyalni.

trailer:
http://www.youtube.com/watch?v=qo6834ct6xY

Edmond, 2005. Rendezte: Stuart Gordon. Írta: David Mamet. A főszerepben: William H. Macy.

Gyerekhez jogosítvány

2010-01-10T10:55:00.005+01:00

Hazafelé egy vadiúj Mercedes-kisbusz mindenképp le szeretett volna tolni az útról, pedig 50-60-nal mentem a bal oldali sávban és ötven méterrel később balra kívántam kanyarodni. Szombaton, sötétedés után, a nedves úton és épp egy felüljáró alatt vélte csigalassúnak a sebességemet, ezért métereken keresztül inzultált - konkrétan villogott, reflektorozott a fenekembe - ahelyett, hogy sávot váltott volna - volt még kettő másik - , sőt, amikor végül én letértem a balra kanyarodóba, idegességemben kicsit nagyobb sebességgel, mint eredetileg szerettem volna, búcsúzóul még kurvaanyád-villogott párat. Annyira sajnáltam, hogy nincs nyár és nem hallja, ahogy verbálisan visszakurvaanyázok - így csak magamban dörmögtem megnyugvásképpen - de lehet, hogy jobban jártam, mert akkor még az orromat is betöri. Sokadszor gondoltam arra, hogy mi a fenéért nem kérnek a jogosítványhoz IQ-tesztet is? Az emberi butaságnál ugyanis nincs veszélyesebb, de sajnos rövidtávon segíteni sem lehet rajta. Ez mercis kolléga valószínűleg azt sem értené, hogy nincs igaza. Hogy az nem módszer, hogy kétszázzal megyünk ott, ahol csak százzal lehetne, nem engedem be a másikat, de én befurakszom, és villogok, hogy takarodjon előlem, nemcsak az autópályán - számomra amúgy ott is érthetetlen, mert magamtól is igyekszem nem útban lenni senkinek a lassúbb kocsimmal - , hanem a belvárosban is, szombat este, csak azért, mert mindenkinek a kurvaanyját. Az agresszívan buta mellett a másik kedvencem a bambán buta: a kamionsofőr aki bocsikát integet, amikor kétségbeesetten dudálok, mert úgy kezd sávot váltani, hogy a másikban ott vagyok mellette. Az is ugyanúgy megölhet. Tegnap láttam egy filmet - erről majd külön is -, amiben egy öltönyös fószer összeverve odamegy egy hotel recepciósához és megkérdezi, pénzzel működik-e a telefon. A fickó fel se néz az újságjából és rávágja, hogy fogalma sincs. Aztán megy a huzavona egy darabig, az öltönyös mindenképp ki akarja csikarni a választ abból, aki azért van ott, hogy az ilyen kérdésekre válaszoljon, de az láthatóan rá se hederít. Végül az öltönyös ráordít: egy egyszerű kérdést tettem fel. Nem látja, hogy vérzem? Megvertek. Megkérdeztem, működik-e a telefon, ennyi segítséget kértem. Maga tényleg ilyen világban akar élni? Na és hát ez a helyes kérdés.

Buta emberek (most itt nem arról beszélek, hogy kinek van érettségije vagy diplomája, hanem az értelem és érzelmi intelligencia valamiféle összességéről, amitől az ember ember.) buta gyerekeket fognak felnevelni, gondolom, pedig én aztán a végletekik elfogadó vagyok. Ettől félek. A szociális környezetre gondolok, mert tény, hogy hiába küzd egész délelőtt az egész tanári kar azért, hogy egy jó képességű, ám rossz szociális környezetben élő gyerek ki tudjon törni abból a világból, amire született, ha délután hazamegy és látja, amit lát. Az esetek többségében pontosan úgy fog élni. - Azt gondolnánk, hogy ha ugyanannyi javunk van, akkor jobban élünk, ha kevesebben vagyunk - fejtegetem néhány órával az incidens után Tomi haveromnak, aki Londonból hazatérve és testközelből felmérve a belpolitikai helyzetet az emberi butaság további következményeitől tart Magyarországon -, ám gazdasági érdek ösztönözni, hogy minél több gyerek szülessen, hiszen ők fogják eltartani később a mostani generációt, meg az országot. "Túl sokan vagyunk. Azért öljük egymást." - mondta tengnap a főhős a filmben. Nem sokkal korábban Tomi is ilyesmiről beszélt. - Én csak azt nem értem - mondta késő este, bambán a fáradtságtól - , hogy ha egy ócska 200 köbcentis motor vezetéséhez tanfolyamra kell menni és jogosítványt kell csinálni, akkor...a gyerekvállaláshoz miért nem kell jogosítvány? - Felnevettem, mert ez így aranyos volt, az arckifejezéssel együtt, aztán elkomolyodtam, mert ez így igaz is volt, és ráadásul elég reménytelenül igaz.

Téli sportok: úszás (?!)

2010-01-08T01:37:00.004+01:00

Miközben szerdán délelőtt a fél város a behavazott utakkal, autókkal na meg a BKV-val küzdött, addig én kényelmesen megreggeliztem és nem hagytam magam eltéríteni attól a sokéves elhatározástól, hogy rászoktatom magam a rendszeres sportra (természetesen csak polako-polako, ahogy ráérős horvát házigazdánktól tanultam annak idején.) Megcéloztam hát a hónapokkal ezelőtt kinézett uszodát és mit ad Isten: fél órán belül olyan élvezettel lubickoltam a medencében, hogy ki se akartam jönni belőle!

Úgy élveztem az úszást, mint a régi szép időben az egri "Makovecz-uszodában" - azóta először fordult elő, hogy végig egyedül tempózhattam egy egész, széles sávban, ez pedig minmálisra csökkentette az esélyét annak, hogy valaki hangosan röhögni kezdjen, amikor háton úszom - és néha vigyorogva kinéztem az üvegfalon át a kellemes hőmérsékletű, tiszta vízből a hóesésbe. A jakuzzi hiányát leszámítva teljesen elégedett voltam - szokás szerint - a fapados kis sport- és oktató-uszodával: én ezeket szeretem. Ahol érezni lehet, amikor a személyzet megfőzi magának a délutáni kávét (mondjuk sajnos azt is, amikor elszív hozzá egy cigarettát:/), váltás után pedig beül még kicsit a szaunába.

Persze hajszárítót nem vittem magammal, így később az élelmiszerüzletben gyanús tekintettel nézegettek ki az emberek az ablakon: vajon mi eshet ennyire odakint? De engem a vizes hajam sem zavart, meg az sem, hogy kifelé menet egy kisiskolás gyerekcsoport szabadított ki készségesen a beléptetőrendszer fogságából...Borzasztóan jól éreztem magam. És nagyon megéheztem. Mondhatni, csillapíthatatlanul. Ezért hát munkából hazaérve, hajnali fél egykor iszonyú jóízűen - és szokás szerint ragyogó lelkiismerettel - elfogyaszottam három kolbászos-mustáros melegszendvicset paradicsommal és majonézes kukoricasalátával, majd azonnal lefeküdtem aludni. Jól és sokat aludtam. Tetszett ez az újfajta fitnesz-életmód.

(Kép: ha sportrajongó nem is, de víz- és főleg tenger-imádó vagyok. Nagyon-nagyon. Ez itt Sibenik és eszem ágában sincs kijönni a vízből.)

A néző, aki elindult, de soha nem ért oda

2010-01-04T22:30:00.007+01:00

Nincs mit magyarázni, elkúrtam. És merem állítani, hogy az én utam volt legalább annyira szürreális, mint az a darab, amelyikre soha nem értem oda. A rendező időben szólt, telefonon hívott, két időpontot is kínált a (hazai ős-) bemutatóra. Fontos volt nekem, és akartam, tényleg, jók voltak vele a tapasztalataim. Aztán mégis rászóltam, hogy tegyen el jegyeket, mert kifutottam az időből. Volt olyan kedves. Elhívtam a kultúrás kollégámat-barátomat, jó, ha ő is látja. Megpendítettem nála egy interjú lehetőségét. Ezután el kellett cserélnem a beosztásomat, mert aznap épp dolgoztam volna. Simán ment. Végül időben elindultam, még ez is. Már csak oda kellett volna érnem. Egyszerűen csak oda kellett volna érnem. De soha nem értem oda. Egyszer elfelejtettem lekanyarodni, aztán rossz helyen mentem be balra, majd visszajöttem, de nem igazán tudtam, hova. Azt hiszem, megközelítettem valamelyik irányból azt az utcát, ahová máskor már (több alkalommal!) zökkenőmentesen megérkeztem. Közben Oli forródrótozott, hogy az előadás kezdődik, a színházban bezárták az ajtót (az utolsó hangadat belőlem egy elhaló Úristen, tudod, mit csináltam?!!-volt, majd egy szia és kinyomtam a telefont. Aztán kiderült, hogy ott kivételesen ők kúrták el, vagy túrták fel, mindenesetre valami érthetetlen módon beleterelték a sínekbe meg a szembe jövő forgalomba az utat.) Még egy kicsit próbáltam erőtlenül, talán innen...vagy innen? De túlságosan el voltam varázsolva. Az utat azért gyorsan megtaláltam hazafelé. Oli este telefonon elmesélte a darabot, én pedig Mea Culpák áradatát zúdítottam rá és a rendezőre. Még ha lenne valami racionális magyarázatom, de nincs. Csak ez: vannak megmagyarázhatatlan dolgok. Nekem ilyen a Lágymányosi híd pesti és budai hídfőjénél a közlekedés. A világnak meg talán ilyesmi lehetek én.

(A kép: Sergi Belbel: Toszkána. Rendezte: Baksa Imre.)

Egy kis nyár-fíling január 2-án, franciákkal

2010-01-02T21:39:00.013+01:00

Jaj, nahát ezt muszáj megnéznem, ha sikerül ébren maradnom:

szeretem a franciákat. A Kék Papagáj (Le Héros de la famille) amúgy 1-2 éve nyáron ment az Urániában, de valamiért mindig lemaradtam róla. Catherine Deneuve aranyos kis művészfilmes visszatérése többek között Emmanuelle Béart (kép) partnereként. Ezt a csodás olasz számot maga a díva énekli a trailer alatt (Ho Capito Che Ti Amo), nem semmi élmény lehet, bár számomra semmiképp sem übereli Wilma Goichot (ő lehet az eredeti előadó), akinek az előadásában nem is olyan régen Francois Ozon 5X2-jének betétdalaként hallhattuk ugyanezt a dalt.

Az 5X2 hangsúlyos zenéiből egyébként (Philippe Rombi a zeneszerző) természetesen a Sparring Partner a kedvencem, Paolo Contétól (aki kábé az olasz Leonard Cohen lehet), és így jelenik meg a filmben (előrebocsátom, hogy egy családi rendezvényt látunk, nem durvábbat: a nő és a férfi házasok, a két meleg pedig a nő bátyja és parnere;)):

http://www.youtube.com/watch?v=vqHg7YHIH18

mondom: nagyon-nagyon szeretem a franciákat:).

Jelenidő - Boldog új élet!

2010-01-01T11:45:00.014+01:00

Hogy egyből feloldjam az esetleges ellentmondást, a második mondattal O-t idéztem, akiből ilyen rímek törtek elő pálinkaspiccesen, két aranyosan kibuggyanó nevetés között, miközben én a vacsoraasztalnál sietősen vörösre lakkoztam a körmeimet. Mindössze tíz perccel korábban érkeztem, bal kezemen kesztyűvel (nem nagyon zavart, hogy indulás előtt már nem lett meg a másik fele: ez az év valahogy így sikerült), ölemben bazinehéz, bazinagy porcelán salátástállal, táskámban a rúzsomhoz passzoló körömlakkal. Az előző fél órában a ruhatáram hatvan százaléka megfordult rajtam, másfél órával azelőtt pedig még a három kerülettel odébb lévő szekesztőségben voltam. Ahogy a vacsoraasztalnál ülő többiek is: a kollégáim. Kicsit le voltunk maradva a bulikezdéssel - én már a Hungárián hazafelé is egy tüzijáték alatt autóztam el - de engem ez most egy cseppet sem érdekelt. Végre ettem, amúgy pedig eszemben sem volt új életet kezdeni, hiszen éppen arra készültem, hogy a jelenlegit összeismertessem a régivel. Már tudtam ugyanis, hogy nincs olyan: tiszta lappal. Igenis, magunkkal kell vinnünk a jövőbe a múltunkból a fontosat, értékeset. Ha máshogy nem megy, akkor boldog emlékek formájában.

Nem volt hiányérzetem amiatt, hogy az utcán, a szitáló ködben csöpörgő esőben szaladva ért az éjfél. Egyszerűen lemaradtam róla. Az sokkal fontosabb volt, hogy megtaláljam a többieket és megnézzem, hogy van az a lány, akit az elmúlt évben nagyon megszerettem. Nem az alkoholtól lett rosszul, bár ivott egy keveset: a fáradtságtól. Kimerítette magát. Metaforikus gondolkodásmóddal élve a következőképpen láthatjuk a Szilveszter éjfél kimerevített pillanatát: megáll a zene odabenn, táncolás közben levegőbe lendülő kezekkel megállnak az alakok (3-4-5 év után újraláttott régi baráti társaság), az utcán mozgás, ölelkezés, járás közben megállnak az emberek, semmi nem halad, csak én - a zakómat épp magamra kapva ott futok a járdán teljesen egyértelműen a múltam felől a jelenem felé. Szitál a köd, közötte csöpög az eső. (O épp taxit hív, A kabátot terít T vállára, Á pedig zsebre tett kézzel vár, de ő is mozdulatlanok, a csöndben hallani, ahogy a telefon kicseng a túlsó oldalon). A kimerevítés csak azért nem lenne megfelelő kifejezőeszköz ebben a pillanatban, mert most nem olyan lényeges, mit csinálok - legalábbis nem annyira, hogy egy álló világban egyedül mozogjak. Mellesleg a pillanat maga sem fontos egyáltalán: eszünkbe sem jut a Szilveszter meg az éjfél. Lehetne június huszonharmadika, kedd is.

Nem féltem visszamenni. Nem kellett támaszték mellém, hogy ne legyek egyedül: jelenidőben is otthon voltam a 3-4-5 évvel ezelőtti barátok között (már akik hagyták magukat áthelyezni a jelenembe). Kicsit emlékeztünk, kicsit újságoltunk, kicsit táncoltunk, ettünk, meg mosolyogtunk: én néhol kicsit elérzékenyültem, néhol megkeményedtem. Érzékeltem azért a 3-4-5 évvel ezelőtt meg a most közötti üvegfalat, de jól átláttam rajta ahhoz, hogy tudjam: a jelenem távolról sem jelentéktelen. Nem nagyszerűen voltam, meg csodásan, mint 16, 22 és 24 évesen, hanem ugyanúgy, mint a legtöbb hétköznapon mostanában: JÓL:).

Hajnalban az utcán szitáló ködben tizedszer is hiába próbáltam taxit hívni. - Maga mióta él ebben a városban? - kérdezte egy pofátlan idegen, aztán átdobott a vállán a hosszú kabátomban - a ridikülöm a bokáját verdeste - és átgyalogolt velem a négysávoson. Mivel fejjel lefelé lógtam, nem láttam, csak a dudálásból, meg a térdhajlatát megvilágító autólámpákból tudtam, hogy a lámpa piros. - Ne legyen már ilyen ál-emancipált! - kiabálta, fogott egy taxit és óvatosan lerakott mellé. Én kicsit méltatlankodtam, aztán viszonylag (már a fejjel lefelé lógáshoz képest) elegánsan megráztam magam, kezet nyújtottam és - bár tudtam, hogy jóval olcsóbban megúsznám, ha ál-emancipáltan ragaszkodnék a megszokott taxitársasághoz - egy ál-nőre jellemző engedelmességgel hazaindultam a számomra kijelölt hiéna-sofőrrel. Újév hajnalán, 4 órakor simán belefért ez is.

Szentbeszéd

2009-12-29T18:54:00.003+01:00

Borsod megyében autózni télen éjjel mindig olyan, mintha túl az Üveghegyen, egy elátkozott helyen járna az ember. Táblától tábláig ér a köd, a szél kavarja a hóesést. Senki előttem, senki utánam, csak a reflektorom világítja meg a felém száguldó hópelyheket. Ahogy hagyom el a megyét, úgy tisztul fölöttem az ég. Ahogy távolodom tőle, úgy lesz egyre szebb, egyre hozzámtartozóbb a múltam: ez a Karácsony is, a gyerekkorom is. Valahol Heves megye közepén kiérek a hófelhő alól, körül még mindig sötét fellegek és minden rádióadó befoghatatlan. Kivéve egyet. Egy katolikus pap tart rajta szentbeszédet. Meghallgatom.

Gondolom, a Szent István Rádió lehetett Eger vételkörzetében, én pedig a vasárnapi szentmise helyett most így hallgattam a prédikációt. Okos, naprakész és mai beszéd volt, elindította az ember gondolatait. Nem volt benne pártpolitika. Jó volt hallgatni.

Én már csak ilyen "falusi" katolikus nevelést kaptam: pártpolitika nélküli prádiklációkkal. A nagyszüleim Istenfélő emberek voltak, nem pedig Isten szövetségesei, akik kifizetődő üzletet köthettek volna vele. A papom - kicsit szigorú, öreg nevelőm - kanonok volt, de "tisztelendő bácsinak" hívatta magát, szakadt kék köpenyben járt gyalog, csokit osztogatott nekünk, gyerekeknek és a nyakán látszott a gégeműtét nyoma. Ezért hát, nem szeretem, ha a lelki pásztor politizál: legalábbis, ha megpróbál nyomást gyakorolni nyája tévelygő bárányaira. Ha dönteni akar helyettük. Azt gondolom, hogy legkevésbé sem ez a dolga.

De az igen, hogy aktuális napi problémákról beszéljen, lehet az politika is, ha mondjuk valóban veszélyben lenne a demokrácia. Hogy gondolatokat indítson, hogy tisztában legyen a társadalom, a gazdaság, a környezetvédelem égető problémáival. (Ha már a média is lemondott minden szintű, még a helyes beszédet hirdető próféta szerepéről is.) És pontosan meghatározott feladata volna a vallási közösségeknek is: pontosan ugyanaz, amiről épp egy politikusnak, Sólyom László köztársasági elnöknek beszéltek Advent alkalmából tartott ökumenikus találkozójukon a Kárpát medencei egyházak vezetői. Pontosan, amit most többnyire civil szervezetek és önkéntesek végeznek...

Szóval - amolyan "városi" katolikusként - csak az autóban hallgattam a szentbeszédet, azt is csak addig, amíg - kifelé döcögve Hevesből - bele nem veszett az éjjeli recsegésbe. Jó beszéd volt, Jézusról, gyógyulni vágyó betegekről - egész racionálisan egy gyógyforrás erejéről - , segítőkről, korrupcióról, egyenlőtlen esélyekről, és az ezeket kiegyenlítő akaratról. Tenniakarásról, tettekről. Nem csodavárásról, nem megmagyarázhatatlan csodatételekről. Az emberről, nem a prófétáról.

(Kép: a sajóvámosi római katolikus templom belülről.)

Amores perros - Korcs szerelmek

2009-12-28T17:45:00.007+01:00

Alejandro González Inárritu legsötétebb filmje. Még a 21 gramm és a Bábel után is. Nekem az egyik kedvencem, bár mindig félek elővenni újra. Olyan film, amit fizikailag fáj végignézni és amiből nehéz kimászni aztán. Tele van küzdelemmel, fájdalommal. Minden egyes szereplője egy (vagy több) rossz döntésének az áldozata.

Egy fiatal srác, Octavio (Gael García Bernal) a testvére feleségét, egy ismeretlen, koszos öreg, "El Chivo", a volt partizán a családja helyett a politikát, egy középkorú férfi a szeretőjét és vele az új életet választja. A szálakat - amelyek mindegyikében fontos szerepet kap egy vagy több kutya is - a szokásos zsenialitással húzza át egymáson a rendező (kezdve és végezve egy véres, tragikus baleset helyszínéül szolgáló útkereszteződéssel), amíg aztán végül mindenki elveszít mindent. Vagy mégsem?

Zseniális (ha nem is túl optimista) feloldás, ahogy a végén a hajléktalan külsejű bérgyilkosból jóképű idősödő professzorrá mosakodva és borotválkozva, El Chivo egy drága autóval elhagyja a helyszínt.

(Kép: Gael García Bernal az Amores Perros-ban, aminek a címét tökéletesen fordították Korcs Szerelmekre. )

Akadálymentesítés

2009-12-27T22:49:00.006+01:00

Nincs kétségem afelől, hogy a kereskedelmi csatorna széplelkű szerkesztő-műsorvezetője, meg a mögötte álló profi stáb valami jót akart, amikor visszahívta a válogatóban kiesett Borsy Ádámot az utolsó adás nagy fináléjába énekelni. Csak épp, az ötletük kishíján a visszájára sült el. Nem tudom, van-e még ember rajtam kívül, akinek megfordult a fejében a Karácsony előtti műsor felvételén, hogy esetleg marketingszempontból (adjuk el a szeretetet meg a műsort) "csak jól mutat" ott egy kerekesszékes résztvevő, mindenesetre én is gyorsan elhessegettem a negatív (cinikus) gondolatot.

A próbák után viszont már nagyon indulatosan kikívánkozott belőlem a kritika, vagy valamiféle kérdés, esetleg segítségnyújtás azoknak az énekeseknek (az összes többi a színpadon), akik láthatóan nem tudtak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy vannak, akik tolószékkel közlekednek. Vagy a szerkesztőknek, rendezőknek, akiknek sikerült Ádámot (ő amúgy szerintem már első ránézésre is olyan abszolút pozitív figura, akinek a szeméből árad a derű és az életkedv) a rendezői bal első sarokba helyezniük, távol az összes ficánkoló, mozgó, élő, táncoló és egymás felé tekergő énekestől. Még jó, hogy Koós Rékának - úgy tűnt, tőle szintén merőben idegen a szituáció - végül mégiscsak eszébe jutott, hogy a mikrofonnal teli kezének kisujját (!) odanyújtsa neki. Hát Borsy Ádám - a szakadó hó ellenére - időben érkezett, és megtette, amit tőle vártak: énekelt. Ott volt a nagy finálén. Elfogadta a felé nyújtott kisujjat és mosolyogva ő is meghajolt. Most akkor hálásnak kéne lennie?

(Az ominózus videó:
http://www.youtube.com/watch?v=Dvl6wavWDYs)

Nemrég egy mozgássérült rádióssal készült riport hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem véletlenül nem látunk a bevásárlóközpontokban, meg az élet- és munkatereinkben mozgássérülteket, vakokat, egyéb fogyatékkal élőt. Nem vagyunk akadálymentesek. Erre kedvenc sarkított példám a dél-alföldi leplexizett braille-írásos tábla: http://homar.blog.hu/2009/11/17/ujabb_eselyes_az_ev_magyar_hulyeje_dijra
de hát elég arra gondolnunk, hogy hogyan közlekedik egy vak budapesten, amikor még egy látó számára sincs elegendő információs tábla, pult és hangos guide. Naiv vagyok, ha azt gondolom, hogy kábé itt lehet a gyökere annak, hogy egyesek megrémülnek, ha ott áll - ül - előttük egy fogyatékos ember?

Csak halkan jegyzem meg, hogy a spanyol tévé reggeli gyerekműsorának Muppet-bábfigurái ma épp bekötötték egymás szemét és kipróbálták, milyen vak paralimpikonnak lenni. Aztán odamentek a vak paralimpikonhoz és megkérdezték tőle. Ugyanúgy, ahogyan azt is meg kellene kérdeznünk, segítsünk-e, vagy egyedül is boldogulnak (aztán segíteni, vagy hagyni, hogy boldoguljanak maguk, teljes életükben): természetesen és tök egyszerűen.

Hangulat Karácsonyhoz

2009-12-24T02:10:00.007+01:00

Jó, tudom, melankolikus vagyok, de én tízéves korom óta bírom az ilyen füstösbár-hangulatot. Még Karácsonykor is.

Diana Krall: Christmas Songs.

Jingle Bells, Let It Snow, The Christmas Song, Winter Wonderland, I’ll Be Home For Christmas, Christmas Time Is Here, Santa Claus Is Coming To Town, Have Yourself A Merry Little Christmas, White Christmas, What Are You Doing New Year’s Eve, Sleigh Ride, Count Your Blessings Instead of Sheep.

http://www.youtube.com/watch?v=NEyZY4A9_Mg

Dec. 23, dec. 24., dec 25....

2009-12-24T01:10:00.005+01:00

Mi most is dolgozunk. Nem akarok ünneprontó lenni, csak remélem, sokaknak eszébe jut, hogy Karácsony este azért van például zene a rádiójában vagy adás a tévéjében (hogy az ennél sokkal fontosabb dolgokról, mint meleg a lakásban vagy étel az asztalon ne is beszéljünk), mert vannak, akiknek ilyenkor sincs szabadnapjuk.

Amúgy meg, már napok óta tart az őrület (elfáradtunk, vagy épp megjött a humorunk??!), nemcsak az utakon meg az üzletekben, hanem az e-mail fiókban - így valószínűleg az íróasztalok - és a mikrofonok mögött is. Én töredelmesen bevallom, hogy éjjel elnevettem magam hírolvasás közben (na jó, szénné kacagtam egy headline-t), amikor egy beakadt-majd kiakadt rugó miatt a stúdióban elszabadult egy szék és megijesztette a velem szemben fáradtan bambuló technikust;). A Fővárosi Közterületfenntartó Zrt. vasárnap arról adott ki e-mailt, hogy hiába szórják HÓVAL az utakat, ilyen hidegben nincs semmi hatása. Én válaszoltam nekik a Facebookon, hogy szerintem meg van, mert én alig tudtam elmenni hajnalban dolgozni, arról nem beszélve, hogy az autómat egy hóbuckából szedtem elő vasárnap 04.00-kor;). A Budapest Airport kommunikációs osztálya pedig szimplán "NINCS JEGES RÉMÜLET FERIHEGYEN" alcímmel adott ki kedden egy mailt.
Én csak nevetgéltem...

Elmentem bevásárolni is (a bevásárlókocsimban azzal a rejtélyes fémkarikával, amivé egy élelembeszerzés alkalmával egy óvatlan pillanatban a százasom változott), a húsospultnál az előttem álló srác megfordult, egészen közelről a szemembe nézett és azt mondta szelíden: "Jaj, bocs." - "Semmi baj." - válaszoltam én, bár nem nagyon értettem a helyzetet...végülis én is egész este valaki más kosarába pakoltam véletlenül a cuccaimat. - "Majdnem megkérdeztem, milyen leves legyen." - fűzte hozzá elrévedő tekintettel és tovább tolta a babakocsit, keresgélve a tömegben gyermeke elveszett anyját. - "Hát, ebben sajnos nem tudok segíteni..." - szóltam még utána kedvesen.

A pénztárnál aztán jött mindennek a csimborasszója (bár fogalmam sincs, mi az, de a Fidesz ismét megörvendeztetett egy valami csimborasszójáról kiadott közleménnyel szerdán, amivel valami másra - gondolom, a csimborasszóra - reagáltak, legalább ők időben felismerték és szóltak, hátha mi is, de mi még így sem): a középkorú nő, aki a karácsonyi bevásárlásnál elfelejtett élesztőt venni és rezignáltan közölte a férjével, hogy akkor most ő nem fog tudni sütni (!!!). Mire a férj (gondolom már a nyolcezredik üzlet után este tízkor) könnyeden vállat vonva azt válaszolta: - "Nem baj, legalább több időnk lesz DUGNI.

Háát, tudja, mit? Igaza van:). Stresszmentes, nyugodt, békés, boldog Karácsonyt mindenkinek:)!!!

Bartis: Romlás

2009-12-20T20:35:00.006+01:00

Önmarcangoló író Bartis Attila - gondolom, mert a lélekrezdülések anatómiájának megdöbbentően pontos ismerete nélkül lehetetlen lenne ennyire pontosan metszeni. A közel sem hibátlan női szereplőkkel persze könnyebb azonosulni - az ember belül sikítva kívánja, hogy bár ne kellene, soha, de soha, és közben biztosan látja az elkerülhetetlen sorstragédiát: igenis, annyira igaz, amit megmutat, hogy annak már csak így kell történnie, más út nem is nagyon lehet - , a férfiak viszont öngyűlölő módon kiállhatatlanok és szenvedélyesek és ezzel együtt már az elején mindig megbocsát nekik. Ennek a fényképésznek is (Hegedűs D. Géza), a Romlásban, amely a színlapon közölttel ellentétben egyáltalán nem két ember története, hanem legalább háromé. A haldokló művész, a fiatal, szerelmes modell-szerető (Bata Éva) és a feleség (Hegyi Barbara) tragédiája. Mint egy kaleidoszkóp, úgy mutatják be ezer oldalról jellemüket az egymáson keresztülszőtt párbeszédeik. Férfi és modell. Férfi és feleség. Feleség és modell. Aztán újra csak ők, hárman, kettesével és mégis mindig egészen másként. A szokás szerint szépségesen és fájdalmasan mocskos szöveg egyre mélyebbre forgat minket a létezés, a szerelem, a kapcsolatok valóságába és néha filozofikus magasságokig emel. Ki van a képen? - kérdezi. Az ember, a modell, a szerető, a szerep? Vagy a fényképész maga? És ha Ő, lehet-e a képen a felesége, a társa nélkül? Lehet-e a társa az, akivel boldogtalan? Lehet-e a társa az, aki csak a képeken létezik? Tömények, súlyosak és felemelőek az elhangzó vagy keltett gondolatok. És ahogy az idő haladtával az első ránézésre csak egy aktnak tűnő képet csurig töltik az élet és halál alapvető kérdései, úgy ömlik ki a dialógusokból ennek a három embernek a színdarab formájába írt története. Vajon ki van a sorok között? Ezek a szerepek? Az író? Az író és az egész élettörténete? Nehezen tudnék egyszerűbb megoldást találni egy ilyen történet művészi eszközökkel éteri szintre emelt és közben témájával és szavaival is sárba fojtogató, a problémák egyszerűségét és megoldhatatlanságát vakuként megvillantó bonyolultságára.

(Kép: Bartis Attila. A Romlás című darab a Víg Házi Színpadán megy, Szikora János rendezésében.)
http://bartis.irolap.hu/hu/romlas

Lépésben

2009-12-20T19:32:00.008+01:00

Megyek harminccal hátradőlve, mint hintóból tekintgetek jobbra-balra ki a fagyba, a feldíszített fákra, üzletekre; jó hamar kezdek fékezni a kocsisor előtt és - bár legszívesebben két hónapra beköltöznék a könyveimmel és filmjeimmel, a teáimmal meg egy puha pléddel a jó meleg szobabelsőimbe - ha már elindultam, alapvetően élvezem ezt a lassú tempót. Most senki nem akar odaérni a lámpáig a piros előtt - egyszerűen oda akar érni és kész - , nem balfék vagyok, ha tötyögésemmel elakasztom az utat, hanem megfontolt úttörő - a többiek hálásan követik a nyomomat - , felelősségteljes ember és sofőr. Nem csóró vagy fukar, ha nem vásárolom rogyásig magam ajándékokkal szent Karácsony ünnepe előtt, hanem előrelátó, átgondolt és környezettudatos.

Azt nem tudom, hogy a gazdasági válság miatt nem sikerült eltakarítani a bevásárlóközpontok parkolóiból a tükörjeget, vagy tényleg ennyire beintett a természet a felolvasztott hóra jött mínuszokkal, mindenesetre kevesebb dühödten csörtető embert láttam, a pénztárosnak pedig volt ideje szíve szakadtából kikacagni az egyik vevőt, aki - ahelyett, hogy feljelentette volna a főnökénél - képes volt vele nevetni saját magán. Néha jól jön, ha a relatívan rossz megmutatja, hogy tudna még rosszabb is lenni: akkor kicsit azért mindig összekapjuk magunk. Vagy egyszerűen áthelyezzük a gondolatainkat egy másik dimenzióba, és relatíve jónak kezdjük látni a dolgokat.

Relatíve (abszolút?) semmi probléma nem adódik abból, ha egyszer nem érünk oda "időben". El is veszett az idő, relatíve, én legalábbis elvesztettem azt a képességemet, hogy kiszámoljam, hová, mennyi idő alatt érek oda. Elvesztek a sávok az útról a hóban, néhol elveszett az út, sajnálom, hogy nekem elveszett az ünnep is kicsit a munkás hétköznapok között (milyen jól jönne egy kis általános szükségállapot, csak jól kipihenném magam és megint tudnék Dosztojevszkijt olvasni télen)...de azt - bár én így is-úgy is szokásom szerint "csak" egy jegyekben megváltott családi programot (színház, vacsora) és valami apróságot tettem volna a fa alá - egyáltalán nem bánom, hogy relatíve közelebb kerültek a valósághoz december végi elképzeléseink: mind abban, hogy hány perc alatt akarunk A-ból B-be érni a téli utakon, mind pedig abban, hogy hány ezer forintot költünk az év végén az üzletekben mások elképzelt-generált szükségleteire.

(Kép: a budai alsó rakpart a szombat esti havazás idején.)

Havjnalos műszak

2009-12-20T19:30:00.002+01:00

Vasárnap hajnali 4-kor kiásni az autót egy hóbuckából? Na ez inkább fitnesz, mint rock and roll...

Kultúrfitnesz

2009-12-17T15:18:00.000+01:00

Leonard Cohenre lépcsőzőgépezni? Én aztán tudom, mi az a fitnesz;)!

Még mindig mesél a bécsi erdő

2009-12-16T12:34:00.006+01:00

Álltam a Katona előtt a szemerkélő esőben és hirtelen emlékezni kezdtem. Ahogy aztán az épp megérkező Árpi rákérdezett én pedig mesélni kezdtem, már biztos voltam benne, hogy nekem a Mesél a bécsi erdő mindig az a korábban sose látott darab lesz, amelynek a nyitójelenetét - az első dramaturgia-különórán ránk bízta az egri színházigazgató. Olyan büszke és felelősségteljes egy húszéves, amikor a kezébe adnak valamit, hogy tessék, ahogy neked tetszik, úgy formáld át valami mássá és aztán mutasd meg nekünk. Szórakoztass minket!

Fogalmam nincs, mit csináltunk vele (jobban emlékszem aztán, milyen jelenet született a kalapból kihúzott szavakból), de az biztos, hogy ezeken a különórákon jobban éreztük magunkat, mint bármelyik másikon. Kiváltságos időszak volt: Csizmadia Tibor nem sokkal korábban érkezett Egerbe, utánunk pedig a szak már nem tartott igényt az óráira, amelyek ideje alatt - sokszor a színészek nyilvános hisztije ellenére - beültetett minket próbákra, előadás közben pedig hagyta, hogy hatalmas Beta kamerákkal rohangáljunk a színfalak mögött vagy a büfében és felvételt készítsünk, valamint egészen új szemléletet adott a nézőséghez.

A kezdés után nem sokkal aztán befutott Oli is, és mivel Tünc idő közben megbetegedett, az ő jegyével hozta az egyik barátnőjét. (Mi közben megbeszéltük, hogy két hét múlva kiruccanunk Egerbe, ahonnan nemrég érkezett egy ötödik kolléga, újdonsült színház-élményekkel, lelkesen.) - Csizmadia Bori - mutatkozott be Oli barátnője a ruhatár előtt, befelé hömpölyögtünk a Mesél a bécsi erdőre. - Jesszusmária, te vagy a Tibor lánya? - kérdeztem félénken ám szétfeszülve a lelkesedéstől. - Igen, én. - felelte mosolyogva. Én meg tudtam, hogy most aztán már a sokadik Ödön von Horváth előadás sem fogja szétválasztani számomra Alfréd hazaérkezését az egri dramaturgia-, és színház-élményektől, Csizmadia Tibor személyétől, aki töretlen kísérletezőkedvvel csinál ott "vidéken" egy szuper színházat. Kár, hogy a közönséget nincs lehetősége kinevelni rá. "Ha egy tárgy úgy van ott a színpadon, hogy a jelenléte indokolatlan, akkor az a darab már el van rontva." - magyarázta. Pici kis dolgok voltak, amiket ennyi idő alatt, egy különórán megtanulhattunk, de mégis, abban a pillanatban olyan nagyok, és olyan nagyok is maradtak az emlékeinkben. Az enyémben és Csefiében, mert hiszen a legjobb barátnőmmel mi azóta vagyunk mi:). A lelkes dramaturgia-órák óta, amelyek után egyáltalán nem tűnt túlzásnak este színházba menni, reggel meg Dühöngő ifjúságot nézni (Kaszás, Eszenyi) felvételről ágyból, mézeskalácsevés közben.

Egy korábbi post az egri színházról:
http://jelenido.blogspot.com/search?q=Halleluja

Letűnt álmodozások kora - Mesél a bécsi erdő a Katonában

2009-12-14T14:20:00.007+01:00

Nem juttat katarzis-élményhez, hanem nagy követ rak az ember vak szívére végül a Katona József Színház Mesél a bécsi erdő-előadása. Úgy vánszorog vele, kételyek közt haza az ember. Világosak, maiak Ödön von Horváth kérdésfeltevései (A szívével csak rosszul lát az ember?), a színészek pedig bonyolult, sokszínű, hiteles figurákat hoznak. Elénk tárják általuk a lassú halált, a reménytelenségbe lépkedő waltzot.

A főhős - a főszerepek egyenletes jelenet-mennyiségétől függetlenül - egyértelműen Marianne; a babaklinika-tulajdonos lánya, aki a legrosszabbkor, a 30-as évek elején kibontakozó gazdasági világválság (egyben a fasiszta ideológia megerősödése) idején dönt úgy, hogy ezegyszer az elvárások teljesítése helyett a szívére hallgat. És ez lesz a veszte. Tetszik, hogy a "csábító", semmire se jó ficsúr figurája (akit Nagy Ervin alakít, szokása szerint jól, összetetten és nem igazán szerethetően) Zsámbéki Gábor rendezésében meglehetősen passzív: a felelősség így méginkább a naiv fiatal lányé, aki talán csak a szerelembe akart olyan nagyon szerelmes lenni. A kedélyes, kellően humoros első felvonás után aztán még két részletben fokozza a borzalmat az író-rendező-zenészek és színészek összjátéka: Marianne személyiségének elkerülhetetlen torzulásai a külsején is látható nyomot hagynak, felnő, megöregszik, belefásul a néhány hónap alatt vele történtekbe. Rezes Judit - bár nekem néhol, például az első felvonás végén, teljes boldogságban fürdőzve kicsit "sok" volt - karakterének köszönhetően (nem naiva) is kiválóan teljesíti feladatát. Marianne végső "szerencséje" (hogy egy törvénytelen gyerek, az éjszakai mulatóban kényszerből végzett munka és a lopásért kiszabott börtön után eredeti kérője mégis elveszi, apja visszafogadja) a zárójelenetben már nem is kétségbeesés, hanem tehetetlenség, kilátástalanság. Igazi tragédiája, hogy egy másmilyen életre nevelték, mint amilyenben aztán - a körülmények változása és a saját döntése miatt is - élnie kell.

A darab karakterei egyébként zseniálisak, és most, a Katonában csak új erőre kapnak. A zene helyetti nyenyergés alátámasztja a színeiben-világításában és gondolataiban is realisztikus átdolgozást (Rezes Judit meztelen bőre a szemünk előtt válik megereszkedetté a siralmas albérleti lyukban kiteregetett babaruhák között). A történelmi háttér és a nácizmus megjelenítése csak jelzésértékű, de egyértelmű, ennél erőteljesebben kiütközik a katolicizmus bírálata: megjelenik a kérdés, hogy Isten neve alatt hányszor követett el az ember gaztetteket: akár háborút, akár gyerekgyilkosságot. Nekem erről az jutott eszembe: "Míg isteneink emberibbek voltak, volt az ember istenibb." (Friedrich Schiller)

Pálinkaszezon

2009-12-13T09:43:00.005+01:00

Ribizlipálinkát fotóztam az ablaknál ellenfényben, amikor megláttam, hogy szállingózik a hó:). Idén először...

Nem vagyok pálinkafogyasztó, de kaptam egy meglehetősen exluzív szállítmányt egy észak-magyarországi kis faluból származó barátaimtól. Viszem a kollégáknak;). Van benne köményes-mazsolás törköly, hársmézes-fahéjas szilva aszaltszilvaágyon, barack barackon, csokismeggy, eper. Ribizli. Ribizliszemekkel. Látványnak sem utolsó.

Szép, szó, szavazás

2009-12-13T08:50:00.008+01:00

Amikor megláttam a lenolajas plakátot, egy percig sem gondolkodtam azon, vajon ez a termék mire való. Ehelyett másodszor is felháborodtam. Pláne, amikor a piros lámpánál várakozó busz ablakából elémtárult a következő szó, nyomtatott óriásplakáton: "guriga". Beugrott, hogy néhány hete Balázs Géza beszélt a tévében az új internetes szavazásról, amely a köz szerint legszebb magyar szavakat hivatott megtalálni. Akkor elmondta a dolgok állását, most kiplakátolták a végeredményt; nem sok különbség volt a kettő között: hülye szavak kerültek az előkelő első 10 helyre - háborogtam. Azt gondoltam, ez azt bizonyítja, hogy a magyarokban már nincs semmi készség a gondolkodásra, nincs kreativitás, csak ismételni tudják, amit hallottak valahol: pillangó, cipőfűző - a városi legenda szerint a külföldiek szeretik ezeket a magyar szavakat. Igen ám, de ők nem kapcsolják hozzá a jelentést, mi viszont nem tehetjük meg, amikor magyarul beszélünk, gondolkodunk, hogy csak hangsorként kezeljük a magyar szavakat.

Kosztolányi Dezső a harmincas években ezeket a szavakat ítélte a legszebbnek a magyar nyelvben: láng, gyöngy, anya, ősz, kard, szűz, csók, vér, szív, sír. Erre mi azt mondjuk, hogy guriga? Állítólag utoljára 1991-ben volt hasonló szavazás az egyik lapban: édesanya, szerelem, boldogság, szeretet, gyermek, csillag és haza - sorakoztak a szavak. Kivétel nélkül jelentés alapján választották őket. Végül megkerestem a mostani, a Magyar Nyelv Éve alkalmából indított - november végén zárult - szavazás honlapját, és kicsit megnyugodtam: az első helyen az édesanya szó szerepel. A harmadikon az édesem. És ott van a szerelem, a pillangó, az alkony. (A cipőfűző és a fricska mögött.) Tényleg nagyon szép magyar szavak. Aztán megnyitottam azoknak a szavaknak a jegyzékét, amelyekre valaki már szavazott. Hosszú lista. És akkor felnevettem. Eszembe jutott a barátnőm 15 éves lánya. Hát persze, hogy elsősorban a tinédzserek használják kreativitásuk és humoruk kiélésére az Internetet! Bögény, bumszli, bucifejű??? És savanyúcukor, természetesen:). Meg aztán ott van az a néhány kiábrándult, de humorát nem vesztett középkorú értelmiségi, árulkodnak róluk szavaik: adóhatóság, agyérelmeszesedés, agrárreform, adócsökkentés. Akasztófavirág:).

Sangre Flamenca

2009-12-10T20:17:00.005+01:00

Sokan nem tudják, hogy a flamenco nem pusztán andalúziai eredetű cigánytánc, hanem, mint a legtöbb utcáról színpadra került műfaj, rengeteg keveredésen ment keresztül - és megy keresztül a mai napig - , ezért hát millió fajtája létezik. A zenében és a táncelemekben már a 18.-19. században megjelent az észak-afrikai és mór hatás; sőt, a zsidó, valamint indiai hagyományok is.

Ugyanez történik napjainkban a színpadi flamencoval és flamencozenével: megvannak az alaplépései, és a szükséges hangszerei, de abszolút könnyen formálható, személyre szabható, így ahány koreográfus/zenész, annyiféle flamencoval találkozunk. Még itthon, Magyarországon is - pedig nem állítanám, hogy dúskálunk az elismert flamenco-tánctanárokban -: míg a volt balettos Lippai Andrea könnyedebb, légiesebb és művibb flamencot csinál, addig Keck Mária dögöset és abszolút nőieset; a flamenco spanyol istennője, Carmen Amaya (1913-63) pedig erőset és férfiasat. http://www.youtube.com/watch?v=oQlk5AYsZtk&feature=player_embedded#

Ugyanez a helyzet a zenével: sokan nem szeretik az igazi cantaorok által rekedt torokhangon énekelt, szívet szaggató flamenco-dallamokat, de akkor nyugodtan választhatnak maguknak poposabb keveréket, vagy romantikus, lágy gitár-flamencot, szenvedélyes tango-flamencot, ritmusos rumba-flamencot, sejtelmes mexikói dallamokkal kevertet (Lila Downs), vagy modern flamenco chill-t. Nekem most ez az egyébként nem is teljes mértékben akusztikus zene tetszik nagyon (kár, hogy normális klipje nincsen): http://www.youtube.com/watch?v=IvFQjbg1-wY&feature=related

A komolyzene (főleg a hegedű) kedvelőinek, és akik szeretik a kicsit szenvedélyesebb, ám lassúbb dallamokat, valamint tudják értékelni a remek videovágást, pedig ezt a csodát ajánlom nagyon-nagyon meleg szívvel (Antonio Najarro koreográfiája, Tango Flamenco): http://www.youtube.com/watch?v=hH6ZIN6r_GM

És mégegy örömhír a flamenco szerelmeseinek, vagy csak azoknak, akik nyitottak és kíváncsiak:
januárban egyetlen este (a közös uniós elnökség tiszteletére) a MüPá-ban lép fel a madridi Nuevo Ballet Espanol, a Sangre Flamencát adják elő: http://www.youtube.com/watch?v=_l6n9NSZL8U ,amire nagy szenvedések árán (a MüPa honlapján lehetetlen volt elektronikusan jegyet vásárolni, pedig elvileg lehetséges) VÉGRE SIKERÜLT JEGYET FOGLALNOM:)!!! Csak ezért merem bátran ajánlani mindenkinek;): én már biztosan ott leszek és biztos vagyok benne, hogy nagy élményben lesz részem.

(Kép: Nuevo Ballet Espanol: Sangre Flamenca)

Barátok közt, avagy: pasik és csajok egy szerda esti chilisbab-vacsorán

2009-12-09T22:54:00.006+01:00

Nem vagyok az a csajozós fajta nő. Úgy értem: a barátnőzős típus. Még mindig több fiú barátom van, mint lány, pedig az évek múltával a fiú-lány barátságoknak szép sorban befellegzik. A barátnőim is inkább fiús aggyal gondolkodó, önálló nők, akkor is, ha férjezettek. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélünk főzésről meg hajfestésről (mondjuk meg kell hagyni, hogy elég minimálisan), csak épp nem vagyunk napi kapcsolatban; gyakran hónapok telnek el a találkozásaink között, mégis tudunk egymásról mindent fontosat.

Több baráti társaságot is elvesztettem már: kinőttük őket, szétkoptatta őket az idő vagy épp a hozzám tartozó férfi hozományai voltak, és a kapcsolat elmúltával csak egy-két szorosabb barátságot vittem tovább, természetesen nem az egész fiúbandát. Aztán valahogy - szerencsével meg egy kis munkával, akarattal - előkerültek a régi emberek, meg jöttek újak és most már nagyon sok baráti társasághoz tartozom, ami komoly elfoglaltság:), és rendkívül jó érzés. (Egyesek szerint ezek a baráti társaságok annyira különbözőek, hogy fura lenne összeereszteni őket, pedig néha már ezt tervezem.)

Ma este két középiskolai barátnőmmel és a férjeikkel vacsoráztam. Na meg a pasik pasijaival és a csajok csajaival. Vagyis voltunk legalább tízen. Figyeltem, mit csinál egy összeszokott csapat (ahol igazából én vagyok egy nagyon kedvesen fogadott és befogadott kakukktojás), akik párban, tízen, szinte hetente együtt vacsoráznak, folyamatosan tartják a kapcsolatot, együtt nyaralnak és - olykor - együtt is dolgoznak. Elképesztő dolgok történtek: a fiúk, amint megérkeztek, leültek a szőnyegre és játszani kezdtek. Ezt nemcsak azért tehették mindenféle felnőtti szégyenkezés nélkül, mert baromi jó fej asszonyaik könnybe lábadt szemekkel és megbocsátó szerelem-mosollyal nézték gyermekké változásukat (amúgy még egy csemete sincs a csapatban, a 30 körüli hölgyek nagy része a karrierjét építgeti), hanem azért is, mert a házigazda (mekkora mázli!) egy modellező-újságíró, aki éppen 5 versenyautóról és egy hajóról készül cikket írni. Igen, a (kincses)dobozok pedig mind ott vannak nála...

És hogy mit csináltak addig a nők? Mindenféle szégyenérzet nélkül pletykálni kezdtek a baráti társaságnak azokról a tagjairól, akik nem voltak jelen:)!!! És ez bizony olykor a férfiakat is érdekelte. Ki, mit olvasott el a másik e-mailjében? Kinek a kije jött rá, hogy ki megcsalja? Ki hogyan tette túl magát azon, hogy szakított valakivel? Ki kivel a munkahelyen és kinek van új pasija? Ki depressziós? Ki mit írt levélben kinek és ki hogyan ismerkedett meg az interneten a nagy idegennel?
Borzasztó jól szórakoztam. A legérdekesebb az volt az egészben, hogy egyáltalán nem volt sértő egyetlen kidumálás sem, mert a csajok annyira nyíltan szövegeltek a saját dolgaikról is, hogy el tudtam képzelni, ha valamelyik témául esett hölgy beállít, azt mondják neki: "Na itt jön már. Most mondtam, hogy mi történt veled." Mire a szöszi nagy röhögve beülne közéjük a kanapéra és ő maga folytatná a saját sztoriját.

Ha legközelebb látom őket, számomra is folytatódnak ezek a történetek emberekről, akiket sose láttam. Nekem ilyen az esti barátok közt. És közben arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen teljesen természetes, hogy azok, akik egymásról már tudnak mindent, magukról meg nem sok újdonságot tudnak vagy akarnak mesélni, másokról beszélgetnek, amikor találkoznak.

Nosztalgia

2009-12-09T00:07:00.005+01:00

Vajon miért szeretünk nosztalgiázni? Elvágyódunk? Vissza szeretnénk térni a gyermekkor biztonságos(nak hitt) világába, amikor fel se fogtuk, mi zajlik körülöttünk, pedig mindaz később az életünk meghatározó alapja lett? Amikor még nem tudtuk, hogy amiben élünk, az is történelem?

Mielőtt még bárki arra gondolna, hogy azt feltételezem: akadnak még olyanok, akik visszavágynak az 1989 előtti rezsimbe, gyorsan hozzáteszem: a szociálpszichológus szerint nosztalgia mindig volt és mindig lesz, mégpedig konkrétan behatárolható távlatba: mindig a 30 évvel korábbi időszakba vágyunk vissza, vagy annak a kornak a tárgyait, ruháit hozzuk vissza jelenkorunk divatjába. Most tehát a 70-es évek divatja dívik. Fura, megmagyarázhatatlan, miért most (úgy értem az elmúlt 1 évben) kezdtem el érdeklődni épp a 70-es évek politikája iránt? Korábban sose érdekelt.

Persze rásegít a nagy nosztalgiázásra a sok aktuális évforduló: a páneurópai piknik augusztusi, majd a nem sokkal későbbi határnyitás, november 9-én pedig a Berlini Fal ledöntésének 20. évfordulója (ha nem is a 30.), meg persze a sokat emlegetett világgazdasági válság, ami miatt néha úgy tűnik, hogy mindenhol jobb lenne:). De legalább nem ismétlődik 30 évente (vagy ki tudja).

Nosztalgia: görög eredetű szó. Jelentése sóvárgás, vágyakozás valami után, ami elmúlt, visszahozhatatlan.

Nekem néhány hónapja akkor lett nagyon kellemes nosztalgia-hangulatom (mondjuk nem az az elvágyódós), amikor megnéztem Mészáros Márta Eltávozott nap című filmjét (1968) és beleszerettem abba az Illés-dalba:). A főcím alatt Kovács Kati énekli:

http://www.youtube.com/watch?v=x3JlSPQ1HbI

és fantasztikus:). Aztán találtam mindenféle kincset, például 70-es évekbeli balatoni szupernyaralás képeit a youtube-on:). Végül pedig, véletlenül megláttam a tévében Udvaros Dorottyát meg Dés Lászlót egy régi felvételen, ahogy előadják a Botladozva-t. Ugyanúgy, ahogyan másfél éve a Férfi és Nő című koncerten adták elő. Én soha nem láttam korábban a régi tévéfelvételt: megrendítő volt. Pedig már anélkül is szétsírtam volna magam a zenén és szövegen, ahogy átfolyik a kettősükön. És lám, a dal éppen valami ilyesmiről szólt 30 évvel ezelőtt is. Most pedig kézzel fogható, szemmel látható jelentést kapott...

http://www.youtube.com/watch?v=fOhDNYnC_-4

És mi is, egyre több mindennek vagyunk tanúi. Többé-kevésbé megvan az első harminc évünk...

(Kép: Kovács Kati az Eltávozott nap-ban)

Explorerben rondán tördel

2009-12-09T00:01:00.002+01:00

Ez nem egy nyelvtörő. (Bár az is lehetne.) Szóltak, hogy Explorerben rondán tördel. (Leírni is nehéz!!!) Ebben a pillanatban egyet tudok tenni az ügy orvoslásaként: kérlek benneteket, kedves barátaim és látogatóim: nyissatok meg Mozillával. Én se szerettem, de megszoktam.

Este, otthon

2009-12-06T00:08:00.002+01:00

Hétköznapok hősei, avagy: összeálltunk

2009-12-05T23:43:00.010+01:00

Szóval egy tizenhárom fős összejövetel keretében összeraktuk a lakást. Szerencsés szám, mondhatni, bibiliai; jöttek-mentek a kollégák. Vittek Ikeába, cipeltek velem polcot, hoztak két nagy lábast a paprikás krumplinak, ettek pitét, boroztak-beszélgettek, fúrtak, porszívóztak és összeállítottak. Bebizonyosodott, hogy van olyan buli, amelyik után jobban néz ki a kéró. Köszönöm, srácok, ez "Jó mulatság, férfimunka volt!" ;)

(Képek: 1. Tünc aláporszívóz (!!!) a fúrónak, hogy minél kevesebb törmelék jusson a földre. 2. Hajnali 1-2 körül Árpi csakazért is összerakja. A nap hőse és a csodálók.)

Menni vagy nem menni?

2009-12-04T20:51:00.009+01:00

Az itt a kérdés. S mint tudjuk, hogy "Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki?"
De idézhetnék magyar fiatalokat is, akik szerint az "Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, élned s halnod kell!" egyszerűen nem igaz. Akik szerint totál elég volt a fájdalmas nyüszögésből, ha nem jó, csinálni kell valamit. "Ha ver a sors, akkor el kell innen menni." - Ezt legutóbb Steiner Kristóf volt műsorvezető mondta Szily Nórának egy beszélgetésben. Ő előbb az USA, aztán Izrael felé tart.

Én meg a saját lakásavatómon - hiába próbáltam hangsúlyozni, hogy tudom, milyen szerencsés vagyok - nem bírtam megállni, hogy megosszam az újságíró barátaimmal, milyen kételyek gyötörnek. Konkrétan, hogy valóban láncra verem-e magam a tulajdonommal? Hogy, ha szakmai szempontból egyre biztosabban megelégelem az egy helyben járást, a meg-nem-becsültséget és a magánéletemben sem jön óriási fordulat, akkor lehet-e az egyetlen dolog, ami miatt nem váltom valóra titkos álmom, hogy kicsit külföldön éljek, az, hogy friss lakástulajdonos vagyok? Nem mellesleg havi fix meglehetősen magas törlesztőrészlettel?

"Nem a munkád vagy, és nem is a bankbetéted! Nem a kocsid vagy és nem a tárcád tartalma! Nem egy menő ruha vagy!" - vallják a Harcosok klubja-rajongók, na meg azok a 24-27 évesek, akik tiszta, gyermeki lélekkel szabadok akarnak lenni. (Kép.) Mérget vennék rá, hogy kilencven százalékuk nem is olyan sok év múlva (5) kínosan fogja érezni magát, ha nem lesz saját lakása. Ha nem maga, akkor a családja elvárásai miatt. (Jót akarnak, biztonságban akarják tudni. Ma itt még mindig az tűnik biztonságosabbnak, ha van tulajdonod, mint az, ha nincs.) Kilenc százalékot sem öt év múlva, sem később nem fog érdekelni, mi történik vele, meg a körülötte lévő világgal. És egy százalék lesz az, aki alkatánál fogva képes és érdemes arra, hogy tényleg szabadon tudjon élni: utazgatni a kontinensek között, sehol le nem telepedni, vagy pedig éppen hogy letelepedni valahol, a világ végén, reggel bárkán kihajózni, halat enni, kis túlzással ágyékkötőben járni. Közben kutatni, könyvet írni, vagy egyszerűen csak segíteni segítségre szoruló embereknek. Irigylem azt az egy százalékot. Kíváncsi és kalandvágyó vagyok. Mégsem mozdulok. Majd mindjárt megmagyarázom, miért.

A mi generációnk nagy kérdése - menni vagy nem menni - a menni felé dől el. Mi a fenéért ülne itt bárki, dolgozná halálra magát, vagy lenne állástalan, ha ugyanezt - mindkettőt - külföldön sokszoros pénzért teheti?! Mindenki azt látja maga körül, hogy akik elmentek, nyugodtabban, boldogabbak. Sokat dolgoznak, de ennek arányában többet is keresnek. Ráadásul jut pénzük arra, hogy bulizzanak, tanuljanak, utazzanak, arról nem beszélve, hogy anyanyelvi környezetben tanulják meg a nyelvet, így hazatérve sokkal jobban profitálhatnak a nyelvtudásukból. Ha tudnak. Merhogy kik is ők? Fodrászok, pincérek, tetoválók. Postások. Lehet, hogy csak ott kinn. Szerencsések, mert nekik már korábban annyira rossz volt itthon, hogy pont nem érte meg itthon maradni. Vajon hazajönnek?

Nekem ígéretesnek tűnt a pályafutásom: dolgoztam rádióban, tévében, lapnál. Hogyan akarhattam volna elmenni innen? Sok, hosszú év munkája feküdt abban, hogy hozzájussak a sikerhez. És a siker már nem tűnt olyan távolinak...szóval pont annyira volt jó állásom, hogy ne érje meg elmenni Londonba recepciósnak, Barcelonába pincérnőnek. (És pont ahhoz a korosztályhoz tartozom, akiknek még - már - nem voltak meg a remek ösztöndíj-lehetőségei, külföldi önkéntes munka-, vagy munkalehetőségei.) De a "jobb" lehetősége mindig egy elérhetetlen délibáb maradt, szép lassan kiderült, hogy a szakmában tisztességes, kitartó munkával és nagy rutinnal jóformán csak egy dolgot lehet elérni, és ez a legnagyobb ajándék: túlélni. A mindennapokat, a hozzá nem értő irányítást, a megfélemlítést, aztán meg a számlabefizetést meg az örökös spórolást. Ja és "örülni kell, hogy van állásunk". Na a spanyoltanárnőm ennél a pontnál lett gyerekorvosból spanyoltanár. Aztán letette kint az orvosi vizsgát és elment háziorvosnak Mallorcára. Ott legalább van tenger meg süt a nap, az orvos kijön a fizetéséből és kap szolgálati lakást. Mi kell még?

Szóval mi, akik itt maradtunk, örülünk, hogy van munkánk, amiből ki tudjuk fizetni a lakásunk törlesztőrészleteit. Úgy, hogy nem veszünk ruhát, cipőt, nem megyünk el másoddiplomázni, nem fogadunk angoltanárt és nem járunk úszni, mert nincs rá pénzünk. Nem jut étteremre, szórakozásra, kultúrára is csak nagy megszorításokkal. Szóval hazamegyünk, főzünk paprikás krumplit, és ha olyan szerencsések vagyunk, hogy már harminc éves korunk körül lesz "saját" tulajdonunk, akkor így telik el az életünk legaktívabb időszaka, vagyis még 15-20 év. Nem nyaralunk, nem utazunk, nem lesznek külföldi barátaink. Lemondunk a kis, hétköznapi álmainkról.

Aztán, akinek csak az jut, hogy befizesse a postán, amit kemény munkával megkeresett, de nem változtathat, mert szüksége van a "viszonylag jó" állására, amely keveset ugyan, de legalább rendszeresen fizet, mégpedig azért van rá szüksége, hogy befizethesse a postán...az az ember konkrétan egy darálóba került és ki fog égni. Bármennyire elhivatott, bármennyire érdeklődő. És később, ha esetleg megadatna, hogy tanuljon, vagy utazzon, már nem lesz annyira nyitott a világra. Ettől félek.

"Nekem nincs otthonom." - mondta egy interjúban Malek Andrea, a 10 éve Németországban élő és dolgozó, sikeres énekesnő. Nekem van: minden reggel hálát adok, hogy a jó melegben ébredek fel és kinézhetek a ház előtti útra, a fákra a saját otthonom ablakán. Hogy van egy másik otthonom is: az OTTHON, a családi ház, ahol felnőttem. Meg hát igen, mégicsak hála, a harmadik otthonom: a munkahelyem, ahová már szinte hazajárok. Hogy van hová, van kivel elmennem este, hogy ismerem és mindig újra felfedezem a várost, és vannak más városok is, amelyek szintén "hazavárnak". Hogy vannak még más, felfedezésre váró városok. Vannak még terveim és vágyaim, egyebek mellett az, hogy megtaláljam a kiskapukat ezen az ál-nyitott világon, ahol a pénzügyek kifoghatnak az emberen.

Habitus kérdése, hogy végül kozmopoliták leszünk, vagy hontalanok.

Norah Új

2009-12-02T23:59:00.002+01:00

Nna. Hát szívifarktust nem fogunk kapni - hála Istennek - Norah Jones új CD-jétől sem (The Fall). Bár a country-blues-jazz-soul fiatal istennője irányváltást ígért, a picit poposabb, imitt-amott ütemesebb dallamokban is ugyanaz maradt a stílus: fátyolos, lágy, édes, keserű. Romantikus, nyugodt, fájdalmas és emlékező. Nekem minden Norah Jones-dal olyan, mint egy emlék. Egy régi, bécsi karácsony előtti bevásárlás, egy korty bor meg az ablak mögül figyelt hóesés emléke...

Általában szépek az emlékeim.

Amikor a média, a nyelv és a bor összeér

2009-11-27T17:16:00.011+01:00

Médianyelvészeti konferencián voltam. Ez egy nagyon érdekes tudományág, pláne egy volt kommunikáció-magyar szakos számára, hiszen valahogyan ötvözi azokat a dolgokat, amelyekkel az ember ezeken a szakterületeken találkozik. És persze magában hordoz még számos egyéb összetevőt: kapcsolatban áll pszichológiával, szociológiával és az idegen nyelvekkel is.

Nagyon örültem, amikor meghívtak a Korlátok nélkül - Nyelvhasználati jelenségek a médiában című rendezvényre Egerbe, az Eszterházy Károly Főiskolára, még akkor is, ha az utolsó pillanatban szóltak. Nagyon izgultam és nagyon készültem, hogy érdekes, színes és tudományosan is elfogadható előadást vigyek. Mivel tudtam, hogy "folyosói", úgynevezett poszter-előadó leszek, ráadásul a program utolsó szekciójában, az emészthetőség és a figyelemfelkeltés is elsődleges szempont volt, csakúgy, mint a híríráskor. Na így találtam ki azt az engem amúgy már régóta foglalkoztató kérdéskört, hogy milyen formában jelenik meg a humor a hírekben. Úgy gondoltam, hogy az inforainmenttől, aztán a Magyarországon 1997-ben megjelent rádióktól és televízióktól fogok eljutni a hírekbe nem tudatosan bekerülő humorig, vagyis a bakiig. Aztán eszembe jutott, hogy már sokkal korábban is éltek a tág értelemben vett hírközlésben a humor eszközével:

"A humort nem csak az inforainment megjelenése óta alkalmazzák az újságírásban: A magyar sajtó története (A magyar sajtó története II/2. (1867-1892), főszerkesztő: Szabolcsi Miklós, szerkesztette: Kosáry Domokos és Németh G. Béla) című kiadvány 1867-1875-re teszi a politikai élclapok első magyarországi virágkorát - ekkor jött létre és működött a Borsszem Jankó, az Üstökös, a Lúdas Matyi, a Mátyás Deák vagy a Bolond Miksa -, amelynek aztán újabb korszaka kezdődött az 1880-as évek legvégén megjelenő, az előbb felsoroltaktól elkülönülő Pikáns Lapok című, előbb irodalmi, majd politikai szerepet is felvállaló úgynevezett szalonélclap megjelenésével. Ezek az újságok elsősorban politikai indíttatásból jöttek létre és politikai álláspontot, nevezetesen a magyarpárti ellenzékiséget képviselték, a gúnyos hangvételű jegyzeteken kívül pedig egyre nagyobb teret adtak a Magyarországon soha olyan népszerűségnek nem örvendő karikatúráknak, amelyekről még később, mint a humor hírekben történő megjelenési formájáról szót szeretnék ejteni.

Itt persze elsősorban véleményközlő műfajokról beszélünk, ám ezeknek a műfajoknak az elkülönülése a közönség számára korántsem volt ennyire egyértelmű. A magyar sajtó története az 1800-as évek médiatörténeti sajátosságairól ezt írja:

„Az olvasók először, hovatovább pedig kizárólagosan a tárcát olvasták a lapokban. Aktualitása híréhségüket, szókimondása és iróniája eligazításigényüket elégítette ki. S ami nem volt feldolgozható a tárcában – munkásmozgalom, agrárkérdés; nemzetiségi ügyek, világnézeti problémák –, szinte nem is létezett a számukra, illetve csak anekdotikus szinten, mosolyt fakasztó jelenségekként.”

(Humor a hírekben, 2009. november 20.)

Nincs új a nap alatt, ugyebár. De mindig lehet újat tanulni. Én nagyon örültem ennek a napnak, amelyet olyan emberek és tudósok társaságában tölthettem el, mint Balázs Géza, Dede Éva vagy H. Varga Gyula, akiknek a nagyon modern, nagyon mai problémával foglalkozó és nagyon közvetlen, közérthető előadásaiknál csak azt volt érdekesebb hallgatni, miről beszélgetnek egy jóízűen elfogyasztott vacsora után egy egri borkóstoló közepette:).

H v1-N1 oltást!

2009-11-26T16:00:00.006+01:00

Miután a hat-hét kérdés mindegyikére nemet karikáztam (szenved-e krónikus betegségben, van-e fehérjeallergiája, stb.), elégedetten néztem körül a váróban: végre egy kórház, ahol csupa egészséges embert látni. Aztán egy fiatal, szőke hölgy mellettem hirtelen összeesett. Mi, a papírokkal az asztal körül sorakozók mindannyian erősebben kezdtük szorítani a háromezer forintunkat és mégegyszer nagyon gyorsan átgondoltuk a helyzetünket. Gyors orvosi segítségnyújtás, pár perc lábadozás után a hölgy sápadtan és mosolyogva felült, és közölte, hogy nem az oltástól lett rosszul. - Ha mégegy összeesik - mondtam nyugodt hangon az előttem kétségbeesett arcot vágó nőnek -, akkor VAN OKUNK gyanakodni. - Amúgy meg, gondoltam magamban, most már teljesen mindegy. Be fognak minket oltani. Az elmúlt hetekben nyolcvanszor megvont mérleg után úgy döntöttem: még mindig jobb, mintha nem oltanának be minket.

Alapvetően nehezen szánom rá magam, hogy bármiféle gyógyszerrel zavarjam meg kis szervezetem kitartó működését, és valóban, sok józan érv is szólt amellett, hogy felesleges az oltás: például nem tartozom egyik rizikócsoportba sem, lehet, hogy augusztusban, amikor az egyik kolléganőnk megbetegedett, már túl is estem rajta, hiszen pár nappal később én is belázasodtam és ez egyáltalán nem tűnt szokványosnak 35 fokban, ez esetben pedig már védett vagyok. Nade mi van, ha nem? Ennyi felelősséggel tartozom az összes többi ember iránt, akikkel például együtt dolgozom. Nekünk, rádiósoknak a légúti megbetegedés komoly problémát jelent , könnyen kapjuk el egymástól és nehezen épülünk fel belőle. Így történt, hogy időm se volt újra elkezdeni gondolkodni, máris ott ültem, hatéveskori grimaszt vágva a fiatal doki kezei között.

- Na? Ugye, hogy nem fájt? - kérdezte kedvesen gügyögve a nővérke. - Hát persze, hogy nem. - válaszoltam a már beavatottak visszanyert bátorságával, és felálltomban visszaváltoztam felnőtté. Intelligensen búcsúztam és konstatáltam, hogy az oltásprogram profin szervezett és gördülékeny. A központok listája megtalálható az EüM honlapján, a helyszínen pedig nyolcmillió tábla vezet a helyes ajtó felé, amely előtt és mögött is csupa kedves fehérköpenyes segíti az embert. Örülnek, hogy pénzt hoztunk? Kifelé menet azért az egészségügy helyzetét tekintve kissé elbizonytalanított a falat díszítő, oda nem illő táblán olvasható szöveg: "Beteg-e valaki közöttetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, azok imádkozzanak felette, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság megtartja a szenvedőt." (Jakab apostol levele, 5. rész)

Már csak az ima segít? Jól nézünk ki.

Szélhámosság az egész világ - The Brothers Bloom

2009-11-24T22:13:00.005+01:00

Bármennyire feledhető is, egy ilyen film mindig jót tesz a léleknek. A Brothers Bloom speciel már csak a sok-sok prágai kép miatt is melengeti a magyar ember szívét. Persze itt nem a robbantós jelenetekre gondolok. Johnny Depp már olyan rég jelentkezett újabb félanimációval; majdnem elfelejtettem, milyen jó érzés nem gondolkodni azon, hogy egy-egy jelenetnek mekkora köze van (vagy nincs) a valósághoz. (Nem vagyok egy kekeckedő filmrajongó, de egy áldokumentumfilmben nekem is sok, ha egy robbanásban mindenestül megsemmisül egy komplett ember, az órája viszont fényesen és sértetlenül kerül elő...) Rachel Weisz és Adrien Brody és persze Mark Ruffalo is nagyon szimpatikus őrültet játszik, nagyon szimpatikusan. Fantasztikus továbbá a harsány színekkel, valamint a jelenbe sehogy se illő kosztümökkel teremtett atmoszféra, a film sajátos, minden mástól elütő világa. Játék a javából.

Megvilágosodás

2009-11-24T21:36:00.010+01:00

Tudtam, hogy egyszer minden nő életében eljön az az életkor, amikor a szőke jobban áll, mint a sötétbarna. De hogy ilyen hamar?!! Csütörtökön gondoltam egyet és hirtelen: szőke lettem.

A magyar Kaméleon című film hozományaként egyébként felvetődött bennem a kétely: az érdeklődő férfiak vajon már csak át akarnak verni??? Újabb összeesküvés-elmélet. Vajon a szemránckrémek hatása azonnal ellentétes lesz, amint abbahagyjuk a kezelést? És vajon miért akartam megvilágosodni? Önszántamból??? A kollégák új párkapcsolatot szimatolnak...

Maradjunk annyiban, hogy ez a pár tincs, mint olyan, változatosságnak éppen jó lesz.

Újrahangolás

2009-11-19T20:01:00.006+01:00

Zavarodottan tekergette a három fodrász meg a műkörmös kora délután a rádiót a szalonban, azon veszekedtek, mit hallgassanak. Az egyik adón valami délután egykor tényleg hallgathatalan két világháború közötti magyar nóta szólt, végül a két új (Class illetve Neo) közül egyiket se választották. Áttekertek valami harmadikra, arra, amit a leghamarabb megtaláltak.

Én nem hallgattam se Sláger, se Danubius rádiót, mert nem szerettem se a stílusukat, se a zenéiket. Se a betelefonálóikat. Egyáltalán nem voltak számomra érdekesek. A reggeli műsorok készítőit elismerem, Bochkor Gábor, Boros Lajos, Sebestyén Balázs, Vadon János meg elnézést, ha mások is voltak, intelligens, izgalmas emberek, érdekelne is a véleményük, csak reggel nekem nem röhögésre, hanem hírekre van szükségem, már ha egyáltalán felkelek olyan korán (gyakran érek haza munkából éjszaka). Szóval nem tudtam róluk túl sokat, az viszont számomra megkérdőjelezhetetlen tény, hogy médiatörténeti pillanatot élt át 2009. november 19-én éjfélkor Magyarország, amikor lekapcsolták a 7+6 éve szóló két országos lefedettségű csatornát, mert az új pályázaton mások nyerték el a frekvenciáikat. Ez az élet rendje, még ha a pályázat-elbírálás módjával - osztva újságírótársaim többségének véleményét - nem is értek egyet.

Magyar ember ragaszkodik a megszokott szarhoz, úgy látszik, csak lassan növünk ki ebből. Érthető is, hiszen az agyondolgozott mindennapokban, a magyar társadalom nagy hányadát sújtó létbizonytalanságban a fene se akar újabb kihívásokkal, ismeretlenekkel járó stresszt, kockázatot elviselni. Még abban sem, hogy milyen rádióállomásra tekerjen reggel. A sírás-rívásnak is megvan az ideje, ezt pláne az évtizedek óta együtt dolgozó újságíróknak nézem el, na ez a nap most ennek az ideje volt. Én is bőgnék, ha kint tombolnának a hallgatók az ajtó előtt. Pedig tudnám, hogy már másnap reggel elfelejtenek és keresnek maguknak egy másik adót. Igazából örülök annak, hogy erre legalábba törvény rákényszeríti őket. Ha csak 7 vagy 13 évente is...